Messze, délre mentek, a régi, dombokra épült városokat járták végig, szűk utcáikat, amikbe mégis betűzött a napfény. Ugyanez a fény játszott a folyók víztükrén, a paloták arany tetején és a tornyokon.
Forró utcaköveken lépkedtek, a kőkerítések is árasztották magukból a meleget. Délben az emberek visszavonultak elfüggönyözött szobáikba, mert az utcákon elviselhetetlen volt a hőség, és csak alkonyatkor merészkedtek újra elő. Az égbolt vakítóan kéklett napnyugtáig, a szökőkutak vízpermet-függönyében apró szivárványok csillogtak. Ez volt a legszebb ország azok közül, ahol eddig jártak.
A tengerpartra értek. A tenger itt egészen kék volt, hullámai fodrosak, kagylókat és faragott köveket sodort ki a lábuk elé. A víz mélyén, az öbölben régi palota romjai rejtőztek. Erdőaljához közel sehol sem volt ekkora víz: északon és keleten mindent az Erdő határolt, a nagy, sötétlő Erdő, a Délkeleti-tenger pedig csak szürke tavacskának tűnt ehhez képest. A világon ez volt az egyetlen tenger, amit sikerült teljesen megtisztítani a vegyi szennyeződésektől. Hatalmas munka volt, de megérte, mert a Déli-tenger visszanyerte kékségét, és újra felfedte takargatott kincseit, a víz alatti palotákat. Fürödtek, azután feküdtek a parti homokon, de nem tudtak sokáig maradni. Valami űzte, hajtotta őket tovább a város felé, ami közel a tengerhez, egy nagy folyó torkolatánál feküdt. Gyönyörű város volt, de a szépsége nem a külsejében rejlett: a barna falak, épületek, teraszok olyanok voltak, mint bárhol másutt. A falakon belül rejtőztek a csodák. Bementek egy épületbe, amiről azt mondták a helybéliek, hogy ezer évvel azelőtt templom volt. Oszlopos, világos csarnokba léptek. Az oszlopok fölött mozaikképek sora: egymás után vonuló férfiak seregét ábrázolta, a szemközti falon pedig ugyanígy vonuló nők sokasága. A férfiak ruhája fehér, a nőké arany. Kendővel letakart kezükben koszorút visznek. Mindegyik férfinek és nőnek másféle az arca, másképp tartják a kezüket, de tökéletes közöttük az egység, az egy felé irányulás. Ugyanoda tartanak mindannyian: a sor elején trónon ülő alakhoz, aki a férfiak sora előtt felnőtt férfiként, túloldalon, a nők sora előtt pedig anyja ölében ülő gyermekként van jelen. Ugyanaz a személy két különböző életkorban. Amadea és Szőlőág jól ismerték már a férfi képmását saját templomukból, és annak az emlékműnek a tetején is ő ült szoboralakban, ami Halmosdomb főterén magasodott. A jelenlétét is sokszor érezték már maguk körül: Isten volt, emberként.
Ahogy ellépkedtek a vonuló sokadalom mellett, Amadeát átjárta a vágy: milyen jó lenne ott menni közöttük! Vajon szétnyílna-e a soruk, és befogadnának-e? Felveszem arany ruhámat, és feléjük indulok. Kinyújtom a kezem, ők megfogják, és felsegítenek maguk közé. Megzizzennek a nehéz aranyruhák, felkavarják a mozdulatlanság porát. Nyitott tenyeremre könnyű, fehér kendőt terítenek, és ráhelyezik a koszorút. Alig érzem a súlyát. Azután a sor visszazárul, a tekintetek, amik egy percre megpihentek rajtam, újra előre néznek, egy irányba. Elvegyülök közöttük, nem tűnök ki a sokadalomból. Egy vagyok a boldogok között, akik a Trónus elé mennek.
Nehezen szánták rá magukat, hogy elhagyják a templomot. Amadea magával vitte a vonulók képét és a sóvárgást, hogy közöttük lehessen. Nem adta föl soha a reményt, hogy ez a vágya valamikor teljesül.
Ezen a déli utazáson Aranyvessző is velük volt, és még egy lány, akit Aranyvessző hozott magával. Amadea alig-alig tudta megosztani velük az élményeit, mintha nem is ugyanott járnának, és ez fájó lecke volt neki barátságból. Féltékeny lett Aranyvessző új barátnőjére, bár kezdetben nem merte magának bevallani, inkább megpróbálta szívébe fogadni a „jövevényt”. Elismerte, hogy a lány sok értékes tulajdonsággal rendelkezik: okos, talpraesett, jó megjelenésű. Mégis fájt neki, hogy Aranyvessző tisztelettel néz rá, és ugyanolyan mozdulattal emeli szájához a cigarettát, mint ő. Amadea bántásnak érezte Aranyvessző tüntető cigarettázását (hiszen irtózott még a cigarettázás látványától is, és Aranyvessző tudta ezt) és bántásnak érezte barátságtalan viselkedését, rosszkedvét, a szótlanságát. Megdöbbent, mert haragot kezdett érezni iránta, és ezzel összedőlt benne az az ideálkép, amit a barátságáról magában hordozott. Lehetetlen, hogy a harag és a szeretet összeférjenek. Lehetetlen. Hazafelé, a hosszú autóúton szomorúan és idegesen nézte az elsuhanó tájakat, itta egymás után a kávékat az út menti étkezdékben. Ha Aranyvesszőre nézett, aki a kocsi oldalának dőlve cigarettázott, rosszul volt a haragtól. Inkább elfordította a fejét.
Ez volt barátságuk egyik legnagyobb próbatétele. Amadea megdöbbent, mennyire közel lakik egymáshoz a lelkében a szeretet és a gyűlölet, a meg nem értés. Elveszítette önhittségét, hogy biztosan tudja, mi lakik a lelkében, és nem hitte el többé saját érzéseinek a vegytisztaságát.
Amikor újra Erdőalján voltak, és néhány hét alatt lecsillapultak az élményeik, megbeszélték ezeket a dolgokat egy cukrászda teraszán, a belvárosban. Nyár volt. Az Egyetem dombjának oldalán a füvet kertészek locsolták, hogy ki ne szárítsa a nap. A forgó öntözőkből vízpermet hullott a járdákra is, amerre sétáltak. A nyár szelíd volt Erdőalján a déli, szikrázó napsütéshez képest. Akkor és ott se Aranyvessző, se Amadea nem vágyott vissza a déli városokba. Egy időre elég volt az utazásból.