A német gyógyszeripar „árnyoldalai” – egyedi vagy világ-modell?
Bertolt Brecht szállóigévé vált mondása, hogy „mi egy bank kirablása egy bank alapításához képest?” Hasonló mondást engedett meg magának minap a Deutschlandfunk rádió Büchermarkt műsorában Wolfgang Schorlau. Korunk „lehető legnagyobb bűncselekményének” nevezte egy gyógyszeripari konszern alapítását.
A német író-újságíró (akinek nemrég jelent meg új könyve a Kiepenhauer & Witsch kiadónál) a mű megírása érdekében végzett előtanulmányok, interjúk, háttérbeszélgetések alapján azt állította, hogy a farmakológiai ágazatot „bűnöző energia mozgatja”.
A gyógyszereket gyártó cégek költségvetésüknek mindössze 10 százalékát fordítják kutatásra – viszont 40 százalékát marketingre, a termékek reklámozására. Utóbbin belül egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a súlyos vagy gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek szánt orvosságok. Ez a betegcsoport a németországi pácienseknek alig 5 százalékát teszi ki, ám az ő gyógyszereik adják a konszernek üzleti forgalmának 40 százalékát!
Hogy ezt a jól fizető piacot „markukban tartsák”, a gyógyszergyártó cégek attól sem riadnak vissza, hogy ügynökeik révén beszivárogjanak az úgynevezett önsegélyző betegcsoportokba, illetve az interneten keresztül maguk hozzanak létre ilyen csoportokat. Az akció egyetlen célja rábírni a „betegtársakat” arra, hogy az adott konszern által gyártott gyógyszert írassák föl háziorvosukkal panaszukra – állította Schorlau.
Több cég menedzsereivel folytatott beszélgetések során az író megtudta, hogy a gyógyszergyárak három csoportba sorolják az orvosokat – utóbbiak általános megnevezése a szakmában egyszerűen „receptfelíró”. Az elsőbe az előnyöket keresők, a másodikba az előnyökre lecsapók tartoznak. Az egyetlen különbség köztük az, hogy az előbbiek maguk ajánlkoznak fel a konszerneknek, míg az utóbbiakat „meg kell dolgozni” a gyümölcsöző együttműködés érdekében. A harmadik csoport – amelynek tagjait nagyon nem szeretik a gyógyszergyártók – a „gyógyítók” elnevezést kapta. Ide azok az orvosok tartoznak, akik elutasítják a farmalobbival való együttműködést, és kizárólag betegeik gyógyítására összpontosítanak.
Az előnyöket Schorlau kerek-perec vesztegetésnek nevezi – a konszernek tanulmánynak álcázott „alkalmazási megfigyeléseket” kérnek cserébe az orvosoknak fizetett jelentős összegekért. A szakmában ez évek óta bevett dolognak számít, és törvénybe sem ütközik.
Ugyanakkor már több orvos ellen folyik büntetőper, ám jogerős ítélet még egyik eljárásban sem született. Ennek okát az író részben abban látja, hogy a német gyógyszeripari lobbi iszonyúan erős, egyike a legbefolyásosabbaknak az országban.
Schorlau marketing-hazugságnak tartja azt az úton-útfélen hangoztatott állítást, amely szerint a gyógyszeripar sokat áldoz kutatásra. Az ágazat ma már elsősorban a haszon maximálására törekszik, ami sikerül is neki. A gyógyszergyárak árbevétel-arányos nyeresége 30-40 százalék között mozog – ez többszöröse a legnagyobb német kereskedelmi bank, a Deutsche Bank mutatójának.
A könyvben leírtakkal kapcsolatban természetesen sok kétely is felmerült, és várhatóan vitaindító műként szolgál a német gyógyszeripar orvoslásban betöltött szerepét illetően.
Forrás: MTI
Tweet