Ambiciózus írónő cselédet keres – Az ajtó
Szabó István irodalmi adaptációinak sorába bekerült Szabó Magda regénye, Az ajtó is. Az idős rendező, tőle nem annyira megszokott módon, a női lelket állítja a középpontba. Kérdés, hogy Helen Mirren és Martina Gedeck, a két világhírű színésznő képes-e eggyé válni a hatvanas-hetvenes évek budai zöldövezeti valóságával?
Az ambiciózus, polgári múltú, vidéki gyökerű, éppen kibontakozó tehetségű írónő (Magda – Martina Gedeck) és a világ életében cseléd, keményszívű paraszti világból való földije (Emerenc – Helen Mirren) kerül egy játéktérbe. Ez a filmnek a regényből vett archetipikus alaphelyzete.
A mozinak az egyik legnagyobb erénye a forgatókönyv, bár az időviszonyokat talán túlságosan szabadon kezeli. A film képi világa az epikus keretek között marad, naturalista hűséggel követi a regény instrukcióit. De Szabótól nem is várunk merész filmes újításokat, őt sokkal inkább a sztori és az ember érdekli.
A két asszony között kialakuló különös, ellentmondásos kapcsolat rezdüléseit jól érezteti a film. Különbség azonban van a két karakter megrajzolásának módszere között. Míg Emerenc alakja múltjával együtt feltárul, és ez a múlt képi megformálást is kap, abban a ritmusban, ahogy az írónő – egyedüliként az emberek közül – megismeri cselédje élettörténetét, addig Magdának csak a jelenét látjuk képekben: küzdelmét a hivatással, sikertelenséggel, a törekvő asszony férjétől való távolságát, ami ráadásul örök lelkiismeret-furdalást is okoz neki.
Tudnak-e ezek a nők szeretni? És ha igen, miként? Hogyan lesznek gyermektelenségükben egymás gyámolítói és egy személyben gyermekei? Meg tudnak szabadulni saját és környezetük kegyetlen előítéleteitől, amikor egymás felé fordulnak? Mi a valódi jézusi üzenet? Ki képviseli azt? Meg lehet-e menteni valakinek az életét az akarata ellenére? Mi a valódi emberi méltóság? Hogyan lehet azt megőrizni? Megőrizhető egyáltalán?
Az írónő tipikus, a XX. századi Magyarországon túlszocializált alakja mellett ott a mindig kitaszított, megalázott, szabálytalan bátorságú asszony, akit félnek és tisztelnek egyszerre, és akinek mindegy, hogy ki mit gondol róla.
Merész helyzet, merész kérdések. Szabó István filmje megengedi nekünk, hogy mindez dolgozzon bennünk. Katarzis – van bőven, mint ahogy azt a Szabó Magda-regényekben már megszoktuk.
De hiába teljesednek ki önmaguk keretei között a lelkek, sajnos a színészek láthatólag szerepeket alakítanak, a miliő pedig díszlet marad. Az író házaspár konyhája, szobája hamisítatlan korabeli polgári konyha, szoba. Martina Gedeck megszámlálhatatlan, csodás jelmeze divatbemutató jelleget ad minden jelenetének. Persze, a cél bizonyára az, hogy ez éles ellentétben legyen a mindig feketében lévő Emerenc megjelenésével. Sok ez a korhűségből, szöveghűségből. Mert mindazt, ami lélekben, mimikában, gesztusokban megvan, elnyomja. A két kiváló színésznő nem lett otthonos a szerepében. Eperjes Károly Szobotka Tiborként (Szabó Magda szintén író férje) pedig túlságosan hivatalnokszerű. Mintha a színész némi zavarban játszaná el a szerepét a két ismert sztár között botladozva. A mellékszereplők: Kovács Lajos, Nagy Mari, Börcsök Enikő és Szirtes Ági, Tóth Ildikó, Andorai Péter viszont alakításukban kiválóak. De a szakadékot, ami elválasztja őket a két főszereplőnő kettősétől, nem lehet átugrani. Jelenlétük gyakran olyan, mintha maguk is a hiteles díszlethez tartoznának. Színészvezetési hiba? Szándékosság? Nem tudom eldönteni.
De hibáival együtt is szívesen néztem Az ajtót. A lelkek miatt, amelyek átütnek a vásznon, és megérintenek bennünket.
Szabó Istvánnak van egy nagyon komoly erénye: nem ismeri a manírt, ha érzelmekről van szó. Ezért érdemes megnézni a filmjeit, még akkor is, ha a pálya legizgalmasabb alkotásai (Apa, Álmodozások kora, Szerelmesfilm) már vagy negyven éve készültek.
Szabó szakmájának egyik nagy mestere. Sajnos, mára kevesen maradtak.
Kóczián Mária
Nyitókép: innen.
Tweet