Ápolónők aranycipőben
Itt az intenzív osztályon nehezen múlik az idő. Csak remények vannak, semmi bizonyosság.
Ül a dolgozó a kórterem közepén levő fehér asztal mellett, és figyeli a betegekről befutó információkat. Unalmas foglalkozás lehet, való igaz. Meg fárasztó is a szemnek. Le-fel hullámzanak a vonalak, és tovább vonulnak a monitoron, figyelni kell valamennyit. Olvasni se lehet mellette folyamatosan, kézimunkázni se. Itt a rádió se bömbölhet, mint a nővérkék szobájában. Mivel üthetné agyon az időt? Hát a telefonnal. Mindent meg lehet beszélni az otthon levő mamával, hogy mit vásárolt be reggel, mit főz ebédre. Marad a gyereknek is, ha hazajön az iskolából. Hét végén majd együtt ebédelnek. Kimennek a strandra is, ha ilyen szép idő lesz.
Mind a tíz ágyon fekszenek betegek, néma csendben. Itt az intenzív osztályon nehezen múlik az idő. Csak remények vannak, semmi bizonyosság.
„Jó is volna egyet fürdeni” – gondolja az egyik beteg, aki hallotta a telefonbeszélgetést. Járt ugyan a kórteremben korán reggel a mosdatós nővérke, egy nedves szivaccsal végigtörülte a betegek kezét, mellkasát, de ebben a melegben rátapad az emberre a hálóing.
A másik azon gondolkozik, tud-e még befőzni a nyáron.
A harmadik beteg szeretne egy kis szünetet a telefonbeszélgetésben. „Élni szeretnék – gondolja. – Látni és hallani a családomat, az ő hangjukat. Örülni, hogy nőnek a gyerekek. Hogy egyformán szépek a napok, és nem történik semmi rossz velünk és körülöttünk.”
Mi még ápolónőkkel dolgoztunk együtt, akiktől lehetett ágytálat is kérni, és nővérekkel, akiktől kérni sem kellett semmit. Mindig a betegek között voltak a kórteremben, és kérés nélkül is töltötték a vizet a pohárba, teát a csészébe, kinek mire volt szüksége. A kis Kati úgy tudta mosdatni a fekvő beteget, hogy egy csepp víz se loccsant a gumilepedőre. Margit nővér finoman be is hintőporozta, amikor a frissen felhúzott ágyba fektette. Irén nővér számon tartotta, hogy melyik ágyban feküdt utoljára a visszatérő beteg. Már a folyosón fogadta, és a helyére vezette az idősebbeket. Senki nem ácsorgott tanácstalanul az osztály folyosóján.
„Ölelje meg a nyakamat, öreganyám! – mondta a beteghordó Lajos az ambulancián. – Megyünk a röntgenbe, aztán hozom a kórterembe, ha kész a vizsgálat.” Addig már készült a laboratóriumi lelet, mert az osztályos kis laboratórium az ambulancia mellett volt. Mint beteg, feküdtem olyan osztályon, ahol krónikus betegeket is kezeltek. Ilonka nővér tudta, milyen rossz érzés összetapadt hajjal forgolódni az ágyban, ha egyáltalán mozdulni tud az ember. Szó nélkül hozott egy nagy nejlon lepedőt, a párnámra terítette, a másik végét pedig egy vederbe helyezte az ágy mellett. Így mosta meg a hajunkat egy kancsó meleg vízzel.
Éjszakás Piroska nővér egyedül vigyázott az összes betegre. Nem tudom, milyen tanfolyamra járt és volt-e szakképesítése, de azt tudom, hogy otthonosan és biztonságban érezhette magát az ember mellette. Csendben járt a kórtermek között, betakarta a beteget, a szükség esetére kiírt gyógyszert megadta a betegeknek, és mindig tudta, mikor kell felkölteni az ügyeletes orvost. Napközben ellátta otthon a fiait és szegény volt, talán szó szerint, mint a templom egere; az ura harangozó volt a közeli katolikus templomban.
Sok év telt el azóta, hogy együtt dolgoztunk. Kitaposott öreg cipője helyett bizonyára aranycipőben jár Piroska a mennyben, s talán az összes nővér is, akikkel olyan jó volt együtt dolgozni.
dr. Ónody Magdolna
A szerző korábbi írásai a Talitán:
Krisztusi szeretet a hétköznapokban
Tweet