„Istennek ilyen útjai is vannak”
Tariska Eszter 25 évig énekelt szülővárosában, Debrecenben, a Kodály Kórusban. Férje halála után görög katolikus lett, hat évig élt szerzetesként Máriapócson. Jelenleg Jálics Ferenc SJ atya asszisztenseként szemlélődő lelkigyakorlatokat vezet. Egy felnőtt fia és egy unokája van.
– Mindig ilyen intenzív volt az istenkapcsolatod?
– A kórusban, a szocializmus időszakában mi április negyedike és november hetedike kivételével csupa „klerikális” művet énekeltünk, miséket, requiemeket, vecsernyéket. Mindig nagyon fontos volt, hogy értsem, amit énekelünk. Lefordítottam vagy lefordíttattam a szöveget. A próbák alatt, amikor a karmester egy másik szólammal foglalkozott, a szövegekről elmélkedtem. Ezt csináltam 25 évig. A kórusban sok vallásos ember volt, és kialakult az az elképzelésünk, hogy az előadás akkor jó, ha jelen van a zeneszerző és Isten, és Ő bólint. Azt, hogy Isten jelenlétét érzékelni éneklés közben szemlélődő ima, csak most tudom! Egyébként ma már nem hallgatok zenét, nincs szükségem rá, a csend a jó.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a görög katolikus vallással?
– Édesapám református lelkész volt, én gyakorló református voltam. A férjem (Móré Mihály, festőművész) görög katolikus volt, és amikor haldokolt, azt kérte, hogy e szerint temessük. A temetésen találkoztam először a görög katolicizmussal, és nagyon megrendített, mert annyira szép, szeretetteli, ahogy a halottat átadják Istennek.
– Fiatalon, 42 évesen lettél özvegy. Hogyan érintett férjed halála?
– Nem nehezedett rám a gyász. Úgy éreztem, és azóta is úgy érzem, hogy mindent odaadtam neki, amit tudtam, és mindent átvettem tőle, amit adni tudott. Egyek vagyunk. Pont a halálával adott nekem egy új életet. De tartottam a gyászt. Egyszerűbben öltözködtem, nem jártam szórakozni, a lelkemben azonban nem volt szomorúság. Miska nagyon szépen halt meg – annak ellenére, hogy nem élt aktív vallásos életet. Félelem nélkül teljesen ráhagyatkozott arra, ami történik, nyilvánvaló volt, hogy tudja, honnan hova megy. Az arca letisztult volt, szinte ragyogott, egyet sóhajtott, a szemét lecsukta, a szája is zárva volt. Azt láttam, hogy a halál nem csúnya, hanem szép. Az egyik létezésből a másikba való átlépés.
Váratlan élménytől az elsőáldozásig
– Hogyan éltél ezután?
– Terveztem, hogy elkezdek foglalkozni a görög katolicizmussal, de közben megérintett a Nyolc Boldogság Közösség is. Egyházzenei gyakorlaton voltunk náluk Botfán, hogy megismerjük azokat a zsidó, ortodox stb. szertartásokat, amelyeket végeznek. Nagyon magával ragadott a közösség, elkezdtem hozzájuk visszajárni. Fő szolgálatként végeztek kitett Oltáriszentség előtti belső imát. Óránként kettesével váltották egymást egészen estig. Én is vállaltam órákat. Eközben egyszer ért egy misztikus élmény. Akkor még nem tudtam egy óra hosszat imádkozni. Úgy háromnegyed óra után éreztem, hogy már csak ott ülök. Akkor egyszer csak odatekintettem a Szentségre, és azt éreztem, hogy sugárzik rám. Arra gondoltam, hogy ez valami illúzió. Lehajtottam a fejemet. Aztán visszanéztem. Ezt játszottam egy darabig, és közben egyre erőteljesebben éreztem a Szentség erejét, és azt, hogy meggyógyulok. Meg is szólalt bennem: „Ez Krisztus valóságos teste.” Amikor a közösség tagjai visszajöttek, éreztem, hogy nem mehetek ki anélkül, hogy ne mondanék valamit arról, ami történt. Azt mondtam, hogy „hiszem és vallom, hogy ez Krisztus valóságos teste és vére.” A társaim azt javasolták, hogy mélyedjek el ebben, tanuljak róla.
– Mihez kezdtél ezzel a tanáccsal?
– Visszamentem Debrecenbe. Világossá vált, hogy ezek után nem tekinthetek többé úgy az úrvacsorára, mint szimbólumra, megszűntem református lenni. Valójában soha nem csak szimbólumnak tekintettem, de nem tudtam igazán, hogy mi a különbség. Rájöttem, hogy mindig is katolikus voltam. Na, de melyik katolikus egyházhoz csatlakozzam? A debreceni lakásom pont tíz percre volt a római és a görög templomtól is. Egyik nap ide mentem, másik nap oda. Gondoltam, majd eldönti Isten, hogy mi legyen. Úgy három hét múlva a mise után nagyon erős késztetést éreztem, hogy menjek oda a paphoz, hogy szeretnék katolizálni. Ő volt az egyébként, aki a férjemet temette, Miklós atya. Nagy szeretettel fogadott, és megbeszéltük, hogy felkészít a szentségek vételére.
– Mennyi ideig tartott ez?
– Két és fél hónapig. Azt ajánlotta, hogy Máriapócson vegyem fel a szentségeket. Kijelöltük a napot. Egy nappal előtte éjjel vesegörcsre ébredtem. Műteni kellett, elsőáldozásról szó sem lehetett! Hamar felépültem, és kitűzték a következő időpontot: december ötödike, Miklós nap előtti este. Éjjel akkora havazás volt, hogy lebénult a közlekedés, a Máriapócsra vezető út is járhatatlan volt. Miklós atya viszont ragaszkodott Máriapócshoz! Kölcsönkért egy terepjárót, és azzal sikerült eljutnunk a templomba. A szertartás után az ottani nővérek meghívtak egy forró teára, egy kis süteményre, és képzeld el, mire befejeztük a beszélgetést, addigra a hó elolvadt!
Szerzetesek között
– Az elsőáldozásod után hogyan folytatódott a hitéleted?
– A görög zsolozsma, a napi imarend teljesen lenyűgözött, másfél évig jártam a pócsi nővérekhez, hogy ezt tanuljam. Akkor érkezett haza a két szerzetes, a mostani két püspök, Orosz Atanáz és Kocsis Fülöp. Dámócon éltek szerzetesként. Atanáz lett a lelki atyám. Sokszor bejártam a kolostorba 2001-ben, és felmerült bennem a szerzetesség gondolata. Atanáz testvér nagyon sok helyre elküldött, hogy megtaláljam a helyem: voltam ortodox kolostorban, görög katolikusban, sok római katolikus közösségben, itthon, Szerbiában, Romániában. Egy-egy ilyen utazás 10-14 napos volt.
– Miért döntöttél Máriapócs mellett?
– Mivel a nyelv kötött, úgy éreztem, hogy nincs más lehetőség, ez az egyetlen görög katolikus közösség itthon. Úgy mentem oda, hogy engem onnan csak a halottaskocsi hozhat ki.
– Mi volt a menete a szerzetessé válásnak?
– 2002-től egy évig posztuláns voltam, amikor megismertük egymást a nővérekkel. Aztán két év noviciátus következett, klauzúrában, vagyis nem lehetett elhagyni a kolostort, de ez nem zavart egyáltalán. Pócson szép udvar van, gyümölcsös. Nem vágyódtam semmire. A klauzúrában kialakulhat a jegyesség Jézussal, minden biztosítva van arra, hogy az ember tényleg csak Istennel legyen.
– A közösségbe hogyan illeszkedtél be?
– 2002 nyarán, pont mielőtt bementem a kolostorba, megismertem Jálics Ferenc atyát. Atanáz testvér adta a kezembe a lelkigyakorlatos könyvét. Nem gondolta, hogy olyan nagy hatással lesz rám. Elvégeztem magam Jálics atya lelkigyakorlatát, aztán a hétköznapi formáját is elkezdtem. A belső ima egyre mélyebb lett számomra. A nővérek elfogadták, hogy ezt is akarom végezni, és adtak rá időt a napirendemben. Naponta legalább két órát végeztem, de volt, hogy többet. Évente többször adtak 10 napot, hogy elmehessek valahová lelkigyakorlatra, a noviciátusban pedig a cellámban szemlélődtem.
– Miért adtad fel mégis a szerzetességet?
– A noviciátus után, 2005-ben hároméves kis fogadalmat tettem. Ennek a végén már biztos voltam benne, hogy számomra a belső ima az igazi. Ennek több jele volt. Kezdtem kicsatlakozni a zsolozsmából. Én voltam az énekvezető a szertartásokon, de nem tudtam figyelni, állandóan bakiztam, amivel a többieket akadályoztam az imában. Kértem, hogy az énekes szertartásokon kívül ne kelljen részt vennem máson, hanem a cellámban imádkozhassak. Megkaptam az engedélyt. De ekkor mindannyian rájöttünk, hogy egy közösségben nem lehet külön életet élni. Megértettem, hogy nem tehetek újabb fogadalmat. Csak pár hónap volt a három évből, azt letöltöttem. Visszamentem zsolozsmázni is, összeszedtem magam, hogy szolgálni tudjam őket. Aztán hazaköltöztem. Isten véghetetlen gondoskodását mutatja az is, hogy ott volt a lakásom Debrecenben, és volt nyugdíjam.
Nem voltam senki!
– Milyen érzés volt visszamenni Debrecenbe?
–Bár a döntésemben stabil voltam, mégis utána kezdődött életem legnagyobb krízise. Aznap, amikor hazamentem, meghalt a bátyám. A temetés, a hagyaték intézésével eltelt még két hónap, aztán egyre rosszabb lett az egész. Átéltem a veszteséget: miért nem vagyok mégis máriapócsi nővér? Nem járhattam habitban, rendi ruhában, ami egy társadalmi rangot is jelentett. Ha bement az ember egy boltba, bankba, akkor különleges figyelem vette körül. Most bementem akárhová, és nem voltam senki! Pócsra az utolsó évben már sok fiatal járt hozzám beszélgetni. A kilépésem után nem fogadhattam őket. Egyik betegségből estem a másikba. Egyik sem volt komoly, de mindegyiknek az volt a lényege, hogy szédülök, és nem állok a lábamon.
– A környezeted mit szólt a hazatérésedhez?
– Totál vákuum alakult ki körülöttem. A testvéreim nem tudtak mit kezdeni velem. A fiamnak akkor már komoly barátnője volt. A régi zenész barátaim is csalódtak bennem. A görög katolikusok is, mert bíztak abban, hogy maradni fogok. A papok haragudtak rám, nem beszéltek velem. Nagyon magányos lettem. Öt órát imádkoztam naponta, két-két órát reggel és este, egyet délben. És hát szenvedtem! (Nevet.) Jártam sétálni, ki a természetbe, de az életérzésem a szenvedés volt.
– Nem lázadtál? Hogyan sikerült kilépni ebből a válságból?
– Mindig kész vagyok arra, hogy úgy alakítsam az életemet, ahogy Isten gondolja. Hogy Isten van, az számomra soha nem volt kétséges.
Két és fél év volt, amíg rájöttem, hogy Istennek ilyen útjai is vannak. Neki teljesen mindegy, hogy Pócson vagyok vagy Debrecenben, csak az a lényeg, hogy amit csinálok, azt teljes odaadással csináljam. Minden nap megkérdeztem magamtól, hogy tudtam volna másként dönteni vagy sem. Az agyam mindig azt dobta ki, hogy nem. Amikor megemésztettem ezt, és éreztem, hogy Isten nem haragszik, és ez az ő útja számomra igazából, akkor minden megváltozott, és pár napon belül elkezdtek hívni az emberek. Eljártam havonta egy szemlélődő imacsoportba, amit egy idő után az atya kérésére én vezettem. Aztán a csoportból többen is járni kezdtek hozzám lelkivezetésre.
Már minden készen van
– Hogyan alakult ki a munkakapcsolatod Jálics Ferenc atyával?
– Évente többször voltam lelkigyakorlatán. Hallotta a megosztásaimat, elolvasta az önéletrajzomat, és felfigyelt arra, hogy van némi képességem a szemlélődő imára. Kb. a hatodik évben megkérdeztem, hogy lehetek-e a segédje. Beleegyezett, és a következő évben már dolgoztam mellette. Azóta többször is hívott Tahiba és Dobogókőre is.
– Hogyan tudnád körülírni azt, hogy neked erre képességed van?
– Számomra nagyon természetes közvetítő nélkül kapcsolatban lenni Istennel, egyszerű, spontán, közvetlen viszonyban lenni Vele. Az ember egyszerűen csak ül, és nem akar elérni semmit. Ő jelen van, és én is jelen vagyok, és ez a kettő egy. Azt, hogy Isten jelen van, csak azáltal tudom felfogni, hogy bennem is van Isten. Hogy ő itt van, és engem szeret, számomra teljesen evidens.
– Hogyan lehet az embereket tanítani a szemlélődésre?
– El kell mondani nekik, hogy miről van szó. Föl kell piszkálni bennük azt, hogy ráébredjenek, bennük is ott lakik az Isten. Az emberek dualisztikusan gondolkodnak Istenről. Van Isten és van ő. A házassághoz hasonlóan képzelik el, hogy a kettőből egy lesz. Pedig ez nem így van! Isten öröktől fogva bennünk van. Már minden készen van! Ha befelé figyelek önmagamba, akkor Istent fogom megtapasztalni. És így ismerem meg önmagamat és Istent.
– Sokan attól félnek, hogy Istent megtalálni önmagunkban azt jelenti, hogy aztán Istennek érezzük magunkat. Mit gondolsz erről?
– Az átistenülés, a theózisz a bizánci egyház tanítása szerint az emberi élet lényege. Van egy olyan elképzelés, amely szerint ezt csak aszkézis útján lehet elérni, vagyis ha nagyon sokat böjtölsz, imádkozol, virrasztasz, és erkölcsileg egyre jobb és jobb leszel. Én a saját életemben pont az ellenkezőjét tapasztaltam meg. Isten engem akkor is szeret, ha rossz vagyok. És pont azáltal, hogy megérzem, hogy ő szeret engem a bűnömben is, késztet arra, hogy a rosszat többé ne tegyem.
Hogy mi Istenek vagyunk, azt Jézus is mondja. Ha tudsz szeretettel nézni a saját bűnösségedre, és nem arra helyezed a hangsúlyt, hogy pucolgassad magad minél jobban, hanem ráhagyatkozol, hogy Istennek és önmagadnak így is jó vagy, akkor a kényszeresség eltűnik a kapcsolatból, és az ember csendes és megadó lesz. És ezzel nem tud hivalkodni. „Hirtelen és váratlanul átölelt az Isten” – ahogy Ady mondja. Ez megható, intim, ebben nincs melldöngetés, hogy én Isten vagyok. Aki nem így csinálja, rossz úton jár.
Kóczián Mária
Nyitókép és negyedik kép. Második kép. Harmadik kép.
Kapcsolódó cikkeinkből:
Hírvivő – “Én nézek a szemeden keresztül”
“…Elindultam, és házról házra jártam” – Hitélet épül Bakson
Tweet