Közösségi ábránd egy buszmegállóban
Júliusi meleg reggel. A falu egyik buszmegállójában ülök és várok.
A szemem még csak résnyire van nyitva, és azon tűnődöm, vajon a kikészített ruhák közzé tettem-e kis szoknyát, ahogy tegnap este a lányom kérte. Miközben ezen tűnődöm, megérkezik egy néni babos otthonkában.
Hova-hova? – kérdi. Szóba elegyedünk. Beszélgetés közben felnevet, felfedezi, hogy fordítva vette fel az otthonkáját, és már fordítja is ki. Közben megérkezik egy idős bácsi, aki panaszkodik a nagy melegre. Pár perc múlva befut egy középkorú hölgy kislányával, aki egy gitárt cipel magával. Az öreg néni érdeklődik a kislánytól, hogy hova viszi a gitárt. Megtudjuk az anyukától, hogy a nagyihoz viszi, mert szereti a nagyi, ha gitározik neki az unoka. Az idős néni nosztalgiázni kezd. Amikor ő még kislány volt, a citera volt a divat. Az idős bácsi is bekapcsolódik ebbe a nosztalgiázásba. Közben még két hölgy csatlakozik hozzánk. Ők is bekapcsolódnak, ha nem is szóban, de figyelemben.
Elgondolkodtam, miközben ültem a buszmegálló padján, egy kicsit úgy néztem a falubeli embereket, mintha filmet néznék. Milyen szép lenne, ha úgy írnám, hogy falumbeli, de mivel nem itt születtem, így nem érzem ezt hitelesnek. Pedig a szívemben már érik egy ideje az „m” betű. Nézem őket, ahogy beszélgetnek, nevetgélnek, és ez elvileg olyan természetes, hogy nem is értem, miért meditálok ezen, de eszembe jut a városi lét, ahol az emberek gyakran még a közvetlen szomszédjukkal se beszélgetnek, nem is ismerik őket. Szeretnék egyszer egy városi buszmegállóban is hasonlót tapasztalni, mint ezen a júliusi reggelen, itt, a falu(m)ban.
R. Nagy Csilla
Tweet