A gender-elmélet és én
A gender-elmélet számomra kétarcú jelenség. A valóság mélyebb megismerésére ösztönöz, ugyanakkor sajnos felsorakoztak mögé azok az erők és lobbik is, akik számára – érzelmi indíttatásból vagy anyagi érdekből? – elviselhetetlen a zsidó-keresztény kulturális örökség, ill. az ebből fakadó értékek egy része.
Az elmúlt évben sokat foglalkoztam a gender-elmélettel. Megalkotói és oktatói „gender tudományok”-nak vagy „gender mainstreaming”-nek nevezik, elutasítói „gender-ideológia”-ként emlegetik. Már a szóhasználatomból is kiderül, hogy sem rajongója, sem elutasítója nem lettem ennek a fogalomnak. Egy olyan elméletnek, valóságértelmezésnek tartom, amellyel érdemes foglalkozni, hatásait érdemes felmérni, és fontos kialakítani vele kapcsolatban egy hiteles, nem démonizáló keresztény-konzervatív álláspontot.
Mi a haszna számomra a gender-elméletnek?
Ráébresztett arra, hogy sok olyan sztereotípia, sőt, előítélet él bennünk a férfiak és nők viselkedésével, külső megjelenésével, belső (vélt vagy valós) tulajdonságaival, feladataival kapcsolatban, ami nem biológiai meghatározottság, hanem csupán történelmi-társadalmi képződmény. Vagyis időben változó és mulandó.
Vegyük a legegyszerűbb példát: a ma nálunk „férfiasnak” tartott kék-zöld-szürke-fekete-barna színű ruhaviselet és a „nőiesnek” tartott tarkább, rózsaszín-piros-sárga viselet alig százötven éves szokás, és nem is tekinthető – még Európában sem – egységesnek. A hosszú haj és a fülbevaló viselete ma Közép-Európában inkább a nőkre jellemző, bár manapság férfiaknak is gyakran van fülbevalója és a hosszú haj sem ritka a körükben – ez alig kétszáz éve kötődik inkább a nőkhöz, a megelőző korszakban a férfiak számára is hosszú haj és fülbevaló volt a divat.
Vagy egy mélyebbre hatoló példa: Vajon miért terjedt el az a nézet, hogy a nők értelmi képességei eredendően gyatrábbak, mint a férfiaké? „Mert így igaz” – zengik mély meggyőződéssel valószínűleg azok a férfiak, akik manapság veszélyeztetve érzik vélt „hatalmi” pozíciójukat, meg akik nem ismerik igazán se a történelmet, se közelről a nőket. Ha ugyanis a fenti tétel igaz lenne – mert mondjuk a Jóisten úgy látta volna jónak, hogy a nőket butábbnak teremtse a férfinél – akkor ma aligha végezne ugyanannyi vagy több nő az egyetemeken, mint férfi, ma nem lehetnének orvosnők, tanárnők, mérnöknők és jogásznők -–hadd ne folytassam a sort. Úgy tűnik, a nők nem „evolúciósan” okosodtak meg az ókortól napjainkig, hanem a mai, egyenjogúság felé haladó korban mutathatták meg végre valódi arcukat, bontakoztathatják ki egyre inkább valódi értelmi képességeiket, amelyeket kényszerűen háttérbe szorított korábban a férfi jogú társadalom. Holott történelmi példák bizonyították a nők hosszú távú szívós testi erejét, tanulási szorgalmát (a Sorbonne-ról például többszöri törvényhozással tudták csak kiszorítani a tanulni vágyó nőket a középkorban), döntési rugalmasságát és gazdaságvezetői képességét, mégsem kaphattak ezekhez mért társadalmi jogokat. (Mert a férfi-jog alapja kétségtelenül az a biológiai meghatározottság, hogy a férfiak zöme rövid távon fizikailag erősebb, mint a nők. Tehát érdekérvényesítő képességük is jóval erősebb volt mindaddig, amíg az emberi közösség számára az evolúciós alkalmazkodáshoz a rövid távon kifejtett fizikai erőre volt elsőrendűen szükség.) Még a 20. század elején is akadtak olyan neves orvosok, akik állították, hogy a nők képtelenek lennének egyetemet végezni, vagy ha mégis, akkor az orvosi vagy jogászi pályára pl. biztosan alkalmatlanok lennének „eredendő gyengeségük” miatt. A valóság persze rácáfolt erre a társadalmi előítéletre.
A nők szellemi kibontakozásának lehetősége a mai korban akkor lesz evolúciósan gyümölcsöző, ha sikerül megtalálni a helyes egyensúlyt a reprodukció (magyarán a gyermekszülés és -nevelés) és az eddiginél nagyobb közéleti szerepvállalás között, és ha a férfiaknak is sikerül megtalálniuk az egyensúlyt a közéletileg némileg visszafogottabb szerepvállalás és az apai szerepvállalás között. Izgalmas, útkereső időket élünk ebből a szempontból is.
Erre tehát jó a gender-elmélet: kérdéseket vet fel, amelyekre nem lehet „zsigerből” választ adni, hanem a nemek szerepét formáló társadalmi folyamatok mélyére kell nézni.
Miben hátráltat a gender-elmélet?
A gender „studies”, amennyiben tudománynak aposztrofálja magát, többnyire statisztikai felmérésekre és azokból levont következtetésekre-elemzésekre épül, és ez egyszerre erőssége és gyengéje. Tudományos alapnak elég gyenge, hiszen mind a statisztikai felmérések, de még inkább a belőlük levonandó következtetések manipulálhatók, válogathatók, többféle módon értékelhetők.
A gender- (vagyis társadalmi nemek közötti) egyenlőség szép törekvés, ám sajnos tabusított jelszava lett az Európai Uniónak, amit vitatni, kritizálni tilos, vagy legalábbis nagyon nem illik. Pedig volna mit kritizálni: a sok jó szándékú gender-aktivista mögé ugyanis felsorakoztak mindazok az erők és lobbik is, akik számára – érzelmi indíttatásból vagy anyagi érdekből? – elviselhetetlen a zsidó-keresztény kulturális örökség, ill. az ebből fakadó értékek egy része. Közülük is legfőképp a hagyományos család intézménye, amely egy férfi és egy nő házassági kapcsolatát és közös gyermekeiket jelenti. Nemcsak arról van szó tehát, hogy a gender-aktivisták „beemelnek” új érték- és érdekcsoportokat a hagyományosak mellé (például a családosak mellé az egyedülállókat), hanem a hagyományos társadalmi értékek visszaszorítására törekszenek. Hogyan? A hagyományos családot megpróbálják olyan színben feltüntetni, mint ami idejétmúlt, túlhaladott. („Nem, nem az emberekkel van a baj, hanem a család elavult intézményével, ami már nem felel meg a modern embereknek” – hangoztatják különösen liberális körökben.)
A család elleni első „akna” még a 20. század folyamán, de különösen az 1960-70-es években annak a hangoztatása volt, hogy a család a nőket elnyomó patriarchális intézmény. Mai családellenes hangulatkeltés a családon belüli erőszak eltúlzott emlegetése (és kivetítése a hagyományos családra, holott az erőszak éppen a mozaikcsaládokra és egyéb laza együttélési formákra jellemzőbb). A legújabb hadviselési eszköz pedig az a törekvés, hogy a homoszexuális párok együttélése legyen egyenjogú a heteró házassággal. („Miért ne adnánk meg ezt a jogot a homoszexuális pároknak, hiszen a házasság elavult intézményéért ma már úgyis csak ők ácsingóznak, senki másnak nem kell” – hangoztatják liberális és zöld politikai berkekben.) A politikai lóláb éppen itt lóg ki: vajon miért éri meg ilyen hatalmas lobbierőt mozgósítani egy állítólag kihaló és felszámolásra érett intézmény (a család) jogainak kiterjesztéséért – amikor mindenki tudja, hogy erre valójában elenyészően kicsi a homoszexuálisok igénye? Az emberbaráti mentalitás erre nem elég magyarázat. Mi másért érné meg, mint a hagyományos házasság alkotta emberi hálózat felszámolásának morális-gazdasági-politikai céljaiért? Nem értem, miért jó valakinek ez a cél, de attól még tapasztalom, hogy létező és nagyon erőteljes törekvés.
Mérleg
Ilyen tehertétellel nehéz lelkesednem a gender-mozgalmakért – bár kétségtelen, hogy társadalmi kutatásaikat érdemes figyelemmel követni. Ám ha valaki a nők esélyegyenlőségének javításáért, a férfiakkal való harmonikusabb együttműködésért szeretne dolgozni (mert még akad tennivaló ezen a téren Magyarországon!), a gender-mainstreaming nemhogy segítené, hanem inkább nehezíti a dolgát, mert mindent „ural” az LMBTQ – vagyis a hagyományos biológiai kétneműség határait átlépő vagy bizonytalan szexuális orientációjú emberek – ügye, annak ellenére, hogy marginális a férfi-női esélyegyenlőség súlypontjaihoz képest. Ráadásul keresztény-konzervatív értékrendű emberként nagyon nehéz, majdnem lehetetlen gender-kurzusokon és konferenciákon részt venni, mert e kurzusok és konferenciák pellengérre állított célpontja általában éppen a keresztény-konzervatív értékrend.
A gender mozgalom – keresztény-konzervatív nézőpontból – ma nem más, mint egy felülről, uniós vezető politikai szintekről támogatott, kis tömegbázissal, de nagy média-hanggal rendelkező értelmiségi irányvonal.
No de hol vannak a konzervatív feministák, akik ellensúlyozhatnák a hagyományos családot háttérbe szorítani igyekvő liberális/baloldali feministákat és gender-aktivistákat?
Léteznek, nem is kevesen, de általában nem szeretik magukat feministának nevezni (a szüfrazsettek óta rossz csengése van a szónak), és sajnos nincsenek politikai döntéshozó posztokon. Nem tanítanak gender studies-t a különböző egyetemeken. Viszont ott vannak a társadalom „alsóbb” szintjein szinte valamennyi közösségformáló tömegmozgalomban: a „szépítsük a lakókörnyezetünket” egyesületektől a garázsvásárokon át a népművészeti fesztiválokon és táncházakon keresztül az anyavédő és nagycsaládos szervezeteken, az „együnk több hazai zöldséget” és „nordic walkingozzunk együtt”, „szedjük össze a szemetet az árokparton”, „szülői összefogás a játszótér felújításáért” és „génkezeletlen vetőmagot a kiskertekbe” mozgalmon át a játszóházakig, családi napközikig és szappanfőző tanfolyamokig mindenütt. Ez dicséretes, de még hiányzik e közösséget irányító nők között az összefogás és annak tudatosítása, hogy milyen elvek szellemében munkálkodnak. Jó lenne továbblépni ebbe az irányba, mert akkor talán a magyar konzervatív politikai vezetés részéről is nagyobb figyelem övezné törekvéseiket, munkájukat!
A konzervatív feminizmus sikeres. Nemcsak a fent említett, élhetőbb mikrokörnyezetet és kisközösségeket teremtő mozgalmak kulcspozícióiban vannak jelen a konzervatív-keresztény feministák, hanem ennek az eszmeiségnek köszönhetően az alapvető, megőrzendő értéknek tartott házasságokban is mérhetően javult a férfi-női emberi egyenlőség. Ma már a közös döntések és az egymás iránti tisztelet alapvető elvárás a hagyományos házasságok zömében.
Az ellenérdekeltségek ellenére a két elkülönülő irányzatnak (nevezzük az egyszerűség kedvéért konzervatív feminizmusnak és liberális/baloldali feminizmusnak) van közös metszete, több törekvésükben szövetséget tudnak kötni és ihletet tudnak nyerni egymástól tevékenységeikhez. Ökológiai téren, a háborítatlan szüléshez való jog terén és a nők döntéshozói pozícióba kerülése támogatásában már eddig is voltak ígéretes összefogás-kísérletek, sőt együttműködési példák is. Egymásra találhatnak ezek a mozgalmak abban a küzdelemben is, amelyet a női test árucikként kezelése ellen folytatunk, és azért, hogy ne legyünk a “szépségipar” elvárásainak tárgya.
Kölnei Lívia
1. kép: A Macskanő és a Denevérember, 2. kép
Hasonló cikkeinkből:
Mit akar és mit takar a konzervatív feminizmus?
Genderkonferencia – keresztényekkel
Gender – Fiú legyek vagy lány?
Egy új feminizmus felé 3. – Vízió egy igazságosabb világról
Tweet