Talita

Keresztény női magazin

Magyarország jó hely!

1en kis falum1
Egyre másra találkozom azzal a véleménnyel blogokon, sajtóban, kommentekben, közösségi oldalakon, hogy Magyarországon nem lehet élni, aki jót akar magának és a családjának, jobb, ha új hazát keres.

 

Különösen érdekes ez az óriási népmozgás miatt, ami a nyáron érte el határainkat. Több százezer ember érkezett keletről, akiknek döntő többsége megy tovább, még nyugatabbra, a még jobb lehetőségek felé. Sokuk háborús konfliktusból, több éves menekülttábori életből érkezik, és bizonyára az a vágy hajtja elsősorban, hogy saját és családja élete is nyugvópontra jusson.

Honfitársaink, akik élnek az Unión belüli szabad munkaerőáramlás jogával, elsősorban a jobb megélhetésért mennek, a jobb lehetőségekért, amelyek létét nem lehet tagadni. Nem lehet tagadni azt sem, hogy civilizációs-kulturális szempontból van különbség Magyarország és mondjuk Anglia vagy Németország között.

Mégis mindig szomorúság van bennem, amikor arról hallok, hogy valaki az áttelepülés mellett dönt. Úgy érzem, hiányozni fog nekem is, meg hiányozni fog innen, az országból. Természetesen mindenki szabadon, maga dönt arról, hogy meglépi-e ezt vagy sem. Azonban egyre inkább úgy érzem, nálunk is sok-sok szólamban kezdik a szirénhangok elhinteni, hogy itt alapvetően nem lehet élni. Mintha csak ez lenne a Közel-Kelet. Ezt viszont nagyon szomorú dolognak tartom.

Hogy miért? – kérdezem magamtól. Mert nem igaz.

Olyan családból származom, amelyből tudtommal – nagycsaládi szinten – soha senki nem emigrált, „disszidált”. Biztos, hogy ez is hatással van rám. Röghöz kötött vagyok, erről írtam már egyszer. Őseim és családtagjaim nem azért maradtak, mintha annyira sikeresek lettek volna. Jelentősek voltak a veszteségeink is: anyai dédnagyapám az Isonzónál, apai nagyapám egy Nyugat-Ukrajnai szovjet hadifogolytáborban, apai nagybátyám ’56-ban (21 évesen) halt meg. Az árvaság megtapasztalása generációkon át nyúlik, érzem én is. Egyszerű, meglehetősen szegény família volt apámé, anyámé, amelyek tagjai mindig rengeteget dolgoztak, és a többségük szeretett, szeret is dolgozni.

Mindkét részről paraszti származású családban nőttem fel, mindig volt valamilyen közünk a földhöz, ha másként nem, kiskert formájában, és ezt a hagyományt szűkebb családomban én is folytatom. Számomra van annak értelme, öröme, ha azt mondom „magyar föld” vagy „anyaföld”. Megjelenik előttem, ahogy gyerekként bengésztem a krumplit unokatestvéreimmel, vagy leszaladtunk a kertbe, és haraptuk a paradicsomot a zsíros kenyér mellé. Anyai nagyapámék konyhája a zománcos vödrökkel, nefelejcses bögrékkel, a gróftól megörökölt thonet székekkel, a kamrában illatozó birsalmákkal és lekvárokkal, megannyi titokkal – engem ide köt, és még mai házunk berendezésén is meglátszanak gyerekkorom mintázatai.

Szeretem azt a magyar földet is, ami nem kötődik személyesen hozzám. A napraforgóföld, kukoricaföld, a gabonaföld nekem szép, és mindig örülök neki, amikor látom, hogy egyre több földet megművelnek. A hegyeinkről, dombjainkról, alföldjeinkről nem is beszélve! Én vagyok az, aki még az Alföldet is szereti! És a Balaton, a Balaton-felvidék, a Szent György-hegy, ami toszkán tájakhoz foghatóan szép – nem szeretném elhagyni ezeket a helyeket. Fehér kenyeret akarok és jó zamatos magyar bort!

Történelem- és magyartanár vagyok, tény, hogy erre lehet mondani, ezzel a végzettséggel nem sokat kezdhetnék Nyugat-Európában, így aztán savanyú a szőlő-alapon reklámozom itt Magyarországot. Ez is igaz lehet, de ez hagyján ahhoz képest, hogy emiatt a foglalkozás miatt még kevésbé van kedvem elmenni innen. Nekem itt még a múltból is, 1100 évre menően mindenki ismerős! Nemhogy ismerősök, hanem szeretem ezeket a rég halott embereket, Szent Lászlót, Balassi Bálintot, Zrínyi Miklóst, Vörösmartyt, Széchenyit, Ottlikot, Nagy Imrét, Pilinszkyt, és a „közelükben” szeretnék maradni. Szeretnék elmenni olyan helyekre, ahol még nem jártam, és visszamenni olyanokra, ahol már akár többször is!

A tágabb családomat, a temetőben a halottaimat, a barátaimat, az ismerőseimet, sőt a szomszédaimat sem akarom itt hagyni! A ház, amelyben élek, igazi otthon, nemcsak lakóhely, hanem organikusan tartozik hozzám, a családomhoz, a falunkhoz, a megyénkhez, a hazánkhoz. A kertünk nem egyszerű konyhakert, hanem az országunk egy része, amely ránk van bízva.

És igen, tudom, hogy sokan nagyon nehezen élnek meg itt. Bátran használom Ferenc pápa után az elnyomás és kizsákmányolás szavakat. Mert igaz, hogy vannak olyan honfitársaim, akik kihasználják más honfitársaim szorultságát, képzetlenségét, tájékozatlanságát, és éhbérért dolgoztatják őket. Ez nagyon-nagyon elszomorít engem, és sokat gondolkodom róla, mit is lehetne tenni ebben az ügyben – keresztényként is. És tudom azt is, hogy nem élünk olyan kényelmesen, jól szervezetten, mint Nyugat-Európában, ismerem az egészségügy helyzetét, én is elvesztem már a bürokrácia útvesztőjében, voltam már munkanélküli, kerültem olyan szituációba, amikor elsőre, sőt másodszorra sem tudtam, mit tehetnék. Átéltem nem egyszer az abszurditását, tragikumát is annak, hogy mit jelent magyarnak lenni. És érzékelem azt is, hogy az embereknek rossz hangulata van, nyúzottak, fáradtak. De érzékelem azt is, hogy sokan, akik nem rossz körülmények között élnek, és szinte mindenük megvan ahhoz, hogy jól érezzék magukat, ugyanúgy keseregnek, mint azok, akiknek igazán komoly oka van rá…

Valahogy meg kéne ezt az egészet fordítani, és észrevenni, hogy Magyarország is a végtelen lehetőségek országa! Az amerikaiak magabiztos optimizmusát lenne érdemes megtanulnunk: you can do it, igen, meg tudod csinálni! Rengeteg lehetőség rejlik a földben, a vizeinkben, a csodálatos tájainkban! Nézzünk rá ezekre, és ébredjünk fel: ez egy jó hely!

És végül még egy… Manapság patetikusan hangzik a szó: haza. Nem is igen használjuk. Inkább otthont keres mindenki. Lehetőleg kényelmeset. És ez is érthető. Csakhogy az emberi élet alapvetően nem kényelmes. Egy gyerektől sok erőfeszítést kíván, amíg szocializálódik és szakmát talál; a gyerekeket kihordani, megszülni, szoptatni az anyák számára nem kényelmes; a szülőknek a gyereket felnevelni szintén olyasmi, ami számos kényelmetlenséggel jár. Egy haza polgárának lenni sem kényelmes dolog. Merthogy a haza sem csak arra való, hogy folyton dédelgesse fiait és lányait. Tudom, hogy a maradiság bélyegét nyomom ezzel magamra, de leírom: a haza erőfeszítéseket is követel a polgáraitól. Ez az, amit összefoglaló néven úgy tudunk egy szóban megfogalmazni, hogy a közjót kell, kéne szolgálnunk. Mert minden híresztelés ellenére van olyan, hogy közjó, nem csak az egyéni érdekeket kell érvényesíteni. Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy azok nem szolgálják a közjót, akik ezt nem tudatosan teszik, vagy akár tagadják is a létét.

A közjóban pont az a jó, hogy akkor is van, ha nem veszünk róla tudomást. A haza pedig akkor is a miénk, ha elégedetlenkedünk vele, vagy ha elhagyjuk. De ha benne maradunk és szolgáljuk, a haza is szolgál bennünket.

Kóczián Mária

A szerző fotójával

Kapcsolódó cikkeinkből:

Ciki a hazát szeretni?

“Milyen elbűvölő kölyök” – Vasvári Pál

 Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom!

Erdélyi képek – nemzeti ünnepen

“Szeresd a hazát!” – Kölcsey Parainesiséből


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162