Talita

Keresztény női magazin

Ciki a hazát szeretni?

Tordy-Koszivu
Az utóbbi hónapokban gyakran olvasom, hallom a kesergést: magyarnak lenni kínos, szégyen, ciki.

Nemzeti ünnepünkön a hazához való viszonyról, a hazaszeretetről.

Gyerekkoromban március 15-e munkanap volt. A tanítás szünetelt, de a tanárok általában akadályversenyt, vetélkedőt, esetleg számháborút szerveztek az iskolában. A vetélkedőt szerettem a legjobban, mert az átlagnál jobb memóriám és érdeklődő természetem miatt elég sok felém repülő Sport- és Balatonszeletet kellett ügyesen elkapnom. (Melyik az a város, amely négy értelmes szóból áll? Na, tudjátok?).

A nagyobbak sem unatkoztak, nekik ott volt a Forradalmi Ifjúsági Napok, ami egészen március 21-éig tartott, mert akkor ünnepeltük a Tanácsköztársaság kikiáltásának, vagyis Kun Béláék puccsának a napját. A lényeg, hogy a Nemzeti Múzeumnál évente elharsogták a Nemzeti dalt, majd pedig a „dicsőséges 133 nap”-ot úgy kellett értelmezni, hogy győzött a forradalom, vagyis a munkásosztály. Elég kozmopolita program volt.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján még éltek és hatottak ránk olyan tanárok, rokonok és ismerősök, akik kaptak nemzeti szellemű nevelést. Jókaitól A kőszívű ember fiai mindannyiunk közös keresztje volt – merthogy tizenhárom évesen valóban az, főleg teljes terjedelmében –, és mivel akkor még nem terjedtek el a „kötelező olvasmányok röviden”, a regényből készült filmet minden gyerek megnézte. Többször is. Na, nem DVD-n, hanem amikor a tévében adták. Oda kellett figyelni. És amikor Baradlay Jenő – Tordy Géza azt hazudja a bíróságon, hogy ő valójában Baradlay Ödön (Bitskey Tibor), azért, hogy megmentse bátyját, mert annak családja van, azt én akkor nagyon át tudtam élni. Mint ahogy azt is, hogy amikor Jenő meghal, Baradlayné – Sulyok Mária gyásza nagyon is hiteles. Bizonyára a színésznőt sem kerülte el a világháború és 1956 érintése.

Úgy alakult, hogy megszerettem a hazámat, és azt is, hogy magyar vagyok. Ebben az érzésemben nincs semmiféle kirekesztés: a francia szeretheti azt, hogy francia, a kínai azt, hogy kínai, a zsidó azt, hogy zsidó, a palesztin azt, hogy palesztin. Egyformán. Hogy mi rosszabbak lennénk, bűnösebbek? „Akár a többi nép, / s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp”. Igyekszünk tudni, és amit lehet, jóvátenni. Tudjuk, nincs kollektív bűnösség. És becstelen játék, ha valaki ezzel csikicsukizik: „a te néped bűnös, a tiéd nem, a tiéd sem, ó, a tiéd nagyon-nagyon bűnös!”

Szeretem a földet is. Konkrétan a jóféle magyar termőföldet. Jó látni, hogy ha magot vetünk bele, kikel, a palánta növekszik, „tüzesen süt le” a nap, s a növény táplálni fog engem, téged, bennünket. És szeretem a magyar földet, a magyar vidéket, a sokszínű dunántúli, Dunán inneni tájat. Nincs olyan sarka az országnak, ahol ne találhatnánk valamit, ami szerethető. Ha szegényes, ha elhanyagolt, ha ízléstelen, akkor Pilinszky (Simone Weil nyomán) segít nekem: „a hazát csak részvéttel szabad szeretni” – igen, úgy szeretem. Nem mások rovására, nem melldöngetve, a rosszat sem kizárva. Hátha a csúfat széppé szeretjük egyszer.

Röghöz vagyok kötve, egyértelmű. Egyetlen egyszer sem merült fel bennem komolyan, hogy elhagyom ezt a földet. Mondhatjátok, hogy nekem biztosan jó, és megtalálom a számításomat. Végül is, igazatok van, megtalálom. Nem akarok többet, mint amim van, s amim van, azért igyekszem naponta hálát adni.

Számomra nincs kapcsolat a hazaszeretet és a hazám politikai vezetése között. Nem szeretem jobban a hazámat akkor, ha az a párt kormányoz, amelyikre szavaztam, és kevésbé akkor, ha az, amelyre soha nem adnám le a szavazatomat.

Nem szeretem, ha lesajnálják a hazámat, az eredményeket, amelyeket magyarok értek el. Nem szeretem, ha valaki külföldön hazugságokat terjeszt a hazámról. Mint ahogy azt sem szeretném, ha valaki a családomról terjesztene hazugságokat a szomszédban. Nem szeretem, ha valaki kárörvendő, ha valamiben sikertelenek vagyunk. Mint ahogy azt sem, ha valaki örül a családomban történt tragédiának, szerencsétlenségnek, sikertelenségnek. Ottlik Géza írta az Iskola a határonban, hogy „az ember nem árulja el a hazáját; még ha rohadt is a hazája; ezt csinálja más; piszok munka; ember nem csinálja.”

A részvét a hétköznapi nyelvben a rosszhoz kötődik. Pedig köthetnénk akár a jóhoz is. Akit, szeretek, azzal együtt szomorkodom, de az örömében is részt veszek. A negyvennyolcasok így szerették a hazát. Petőfi, Vasvári Pál készek voltak meghalni érte, a jó célért, mert Magyarország függetlensége jó cél volt. Nem anyagi előrejutást, befolyást reméltek, hanem egy szuverén hazát képzeltek el maguknak. Hogy mindez nem illett bele a kor európai szintű hatalmi játszmáiba, nem az ő hibájuk volt. Vörösmarty belebolondult, Arany János beleöregedett a vereségbe, a részvétbe. Nem hinném, hogy valaha is szégyent éreztek volna a sikertelenség miatt, és képesek lettek volna azt mondani: „Töketlenek vagyunk, megérdemeltük, de szégyellem, hogy magyar vagyok! Ráadásul itt vannak ezek a Bach-huszárok, hát tényleg, de kínos!”

Ha szeretek, akkor tudok türelmes lenni, nem hatalmasodik el rajtam a gőg, nem gondolom, hogy a szomszéd kertje zöldebb, hogy én vagyok a világ szerencsétlenje. A szeretet cselekvés. A halál is cselekvés. Petőfi és Vasvári és nagyon sokan, több tízezren haltak meg a magyar szabadságért, vagyis cselekedtek. Ma már szinte elképzelni sem tudjuk áldozatukat. Vörösmarty még félőrülten is megírta A vén cigányt, Arany a legmélyebb depressziójában lefordította Arisztophanész összes komédiáját, máig ezt a fordítást használjuk.

Ha a szeretet cselekvés, és én szeretem a hazámat, akkor próbálok cselekedni. Megtalálni a hivatásom, a helyem a világban, a közösségeimet: családot, barátokat, civil csoportokat. Ha szeretek, akkor igyekszem a szeretett személy iránt jóindulatot mutatni, akár áldozatot hozni. Tehát nem keresem a magam hasznát, mások érdekeit is el tudom fogadni, sőt, a saját érdekeim, szükségleteim kielégítését késleltetni tudom, ha szükség van erre.

Bízom benne, hogy ki fogok tartani, hogy soha nem kell majd kényszerűen elhagynom az otthonomat, a hazámat. Bízom benne, hogy ha a szeretet vezérel, ez a gyerekeim, a környezetem számára is megnyilvánul. Bízom abban is, ahogy egyre többen kiskertet gondoznak, visszatalálnak a földhöz, és a hazával is bensőségesebb kapcsolatba kerülnek. Bízom abban, hogy a rosszat is lehet jóra váltani: a gyerek, akinek a szülei a külföldi utazást nem tudják kifizetni, megismeri és megszereti a magyar tájat, városokat.

A hazát szeretni, magyarnak lenni számomra nem ciki, hanem végtelen gazdagság. Kincsesláda. Nyissuk ki!

 

Kóczián Mária

 

Nyitókép.

Kapcsolódó cikkek:

Kivándorlók 2. – Kívül tágasabb?

A tékozló fiú elindul


Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162