Talita

Kell nekünk halálbüntetés?

Időről-időre közéleti kérdéssé válik, hogy be kell-e vezetni újra a halálbüntetést. Most mi, a Talita szerkesztői is elmondjuk a véleményünket hitünk és élettapasztalatunk alapján.

Isten nem fűzött lábjegyzeteket a „Ne ölj!” parancsához

A halálbüntetés – vagyis az életünkre törő ellenség fizikai megsemmisítése – valaha lehetett önvédelem. Ma, a 21. század elején, a nyugati civilizációban már olyan börtöneink vannak, ahová – jó esetben precíz, lelkiismeretes bűnvádi eljárás után – akár életfogytig bezárhatjuk azt, aki veszélyes a társadalom többi tagjára. Tehát nincs semmilyen indoka a kivégzésének, ha a hatóságok rendesen végzik a feladatukat.

Hogy miért érdemes lemondani a gyilkosság ilyen típusáról (is)? Azért, mert Isten azt parancsolta a zsidó népnek és rajtuk keresztül az egész emberiségnek: Ne ölj! Nem fűzött hozzá lábjegyzetet, hogy csak a saját családod, nemzetséged, néped tagjait ne öld meg – vagy hogy csak akkor ne ölj, ha…
Tehát, ha fel akarunk nőni – az Új Szövetségen keresztül – az Isten által megkívánt felnőtt emberképhez, akkor törekednünk kell rá, hogy minden esetben elkerüljük az emberölést, még akkor is, ha valaki súlyosan vétkezik ellenünk.

„Gondolj bele, mit érezhet az az ember, akinek a gyerekét megöli valaki, és az elkövető csak életfogytiglant kap egy kényelmes börtönben…” – hangzik gyakran az ellenérv. Erről az a meglátásom, hogy jaj nekünk, ha a törvényeinket sérelmek és feldúlt lelkiállapotok alapján hozzuk! Aki megölve szeretné látni gyereke gyilkosát, annak érthető a lelkiállapota – de józanul mérlegelve ez nem más, mint közönséges vérbosszú, a „szemet-szemért, fogat-fogért” túlhaladott elve. Ne süllyedjünk vissza az ókorba! A kényszermunka viszont nincs ellenemre a börtönökben, sőt, hasznosnak találnám, miként a kötelező pszichológiai-erkölcstani-vallási foglalkozásokat is.

Ne feledjük: ha a halálbüntetés bevett gyakorlat, mi magunk is kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy halált szabhat ki ránk egy bíróság – még ha ez ma elképzelhetetlen is számunkra!

(Kölnei Lívia)

Mi van akkor, ha utóbb kiderül, hogy téves volt az ítélet?

1. Gyilkosság esetén a bűnüldöző hatóságon nagyon nagy a nyomás, hogy gyorsan gyanúsítottat találjanak, aminek következtében elég nagy hibaszázalékkal dolgoznak. Néha csak utóbb derül ki, hogy téves volt a nyom, amin jártak. Megtévesztő tanúvallomások: az önjelölt vagy valós tanúk jó része egy bűneset után nem azt mondja el, ami valójában történt, hanem tarkítja a saját képzeletvilágával. (Lásd a „móri mészárlás” esetét).

2. A gyilkosok is beteg emberek, összezavarodtak, agymosták őket vagy pszichopaták (az utóbbiakról ragyogó leírást ad Feldmár András a Tudatállapotok szivárványa című könyve legvégén).

3. A jungiánus pszichológia fogalmaival élve: az „árnyék” nem minden esetben hordoz negatív tartalmat, például: a bűnözők „árnyéka” lehet jó (ez a fehér „árnyék), a „personájuk” viszont gonosz; a pörgős ember „árnyéka” csendes. Minél inkább elfojtják az „árnyékot”, annál sötétebb, erőszakosabb lesz.

4. Vajon egyáltalán a börtön a legjobb büntetés egy gyilkos számára? Olyan intézetben kellene fogva tartani őket, ahol felgöngyölítenék a gyilkos indulatok gyökerét, és pszichológus pap foglalkozna ennek lecsillapításával, megszüntetésével. A mai börtönökben csak tovább romlik a bűnöző, kiengedik, aztán újra öl, rabol, garázdálkodik. Állítólag pszichológus túlképzés van nálunk – miért nem adunk nekik itt munkát?

5. Végül, ki is az, aki végrehajtatja vagy végrehajtja ezt a súlyos ítéletet? Ki lesz hóhér?
Képzelt jelenet a pályaválasztási tanácsadóban:
– Mi leszel kisfiam / kislányom, ha nagy leszel?
– Hóhér!
– Akkor az orvosi egyetem hóhér tanszékén kivégzéstant fogsz tanulni, hiszen „a nyaktilót is egy francia orvosról, Joseph-Ignace Guillotin-ról nevezték el, aki korának híresen emberséges és kiváló tudósa volt. Ő volt az, aki 1789. október 9-én javasolta a francia nemzetgyűlésnek, hogy a halálra ítélt embereket az addigi módszerekhez képest kevésbé fájdalmas eszközzel, nyaktilóval végezzék ki.”

(Antalffy Yvette)

Nemrégiben hallottam egy megtéréstörténetet

Egy férfiról szólt, aki jómódú családból származott, és nagyon fiatalon kezdett el „gazemberkedni”. Fekete üzletek, maffiózó védelmi pénzek és egyéb úton már középiskolás korában aranyifjúként élt, és úgy gondolta, hogy anyagi ellenszolgáltatással bármit meg lehet szerezni. Még a tanárait is megpróbálta lefizetni, hogy leérettségizzen. Volt, akit sikerült, volt, akit nem.

Aztán egy akció alkalmával megölt valakit. Elfogták, életfogytiglanra ítélték, és börtönbe vonult. Ott ugyanúgy élt, mint kint, üzletelt, megvolt a maga bandája, sokan „csicskáztak” neki. Különböző börtönökben ült.

Már több mint tíz év telt el, amikor összekerült egy régi ismerősével, akit invitált a maga bandájába, de ő azt válaszolta, hogy megváltozott az élete, megtért, és keresztényként él. A férfi azt gondolta, hogy az ismerősénél elmentek otthonról, nem százas.

A régi ismerős többször hívta emberünket az istentiszteletre, és egy alkalommal kötélnek állt. Amikor belépett a kápolnába, az Atyám, két kezedben kezdetű dalt énekelték… A férfit megütötte a dal és a szöveg. Megtért. Az a cellatársa, akinek addig kötelessége volt az ő cipőjét tisztítani, szinte megijedt, amikor mondta neki, hogy többé nincs szüksége erre, maga fogja a cipőjét tisztítani.

Még évek teltek el börtönben. A bűneivel való számvetés nagy lelki fájdalmakat, sok szenvedést okozott neki. Végül 17 év után szabadult – Istennel a szívében, akiről tanúságot tesz nap mint nap.

Örülök, hogy nem veszítettük el őt, sem mi, sem Isten!

(Kóczián Mária)

1. kép: Egy elítéltet villamosszékbe szíjaznak a Sing Sing börtönben, 1900 körül. Fotó: W. M. Vander Weyde
2. kép: Kép az utolsó hóhér c. filmből
3. kép: Andrea Mantegna: A halott Krisztus (Pieta) 

Ajánlott cikkeink: