„Milyen elbűvölő kölyök” – Vasvári Pál
Széchenyi István írta ezt a 22 éves Vasváriról Pozsonyban 1848. március 19-én, amikor a fiatalember néhány társával országgyűlési követségben járt ott. De nemcsak ő, Kossuth is felfigyelt a ragyogó szónokra, a márciusi ifjak egyik legkiválóbb képviselőjére.
A teljesség kedvéért folytatjuk a Széchenyi idézetet: „Milyen elbűvölő kölyök – Saint-Just” – vagyis a legnagyobb magyar rokonszenve mellett is a plebejus 
szemléletű jakobinust látja benne, aki talán ugyanúgy képes a szélsőséges terrorra céljai megvalósítása érdekében, ahogy Robespierre harcostársa, a végül 27 évesen kivégzett Saint-Just (jobbra), aki szintén 22 éves volt a nagy francia forradalom kirobbanásakor.
És valóban, Széchenyi annyiban ügyes jósnak bizonyult: Vasvári Pál 1848 őszére felkerült a kivégzendők listájára, amelyet az udvar vezetett. De Vasvári hiába volt a szabadság romantikusan elkötelezett köztársaságpárti híve, mégsem heveskedő volt, inkább nagyon is megfontoltan viselkedett, és meglepően éretten férfias volt a rá váró feladatok megoldásában.
Jókai Mór ezt írta róla: „…ifjú, atlétai termet, szép római arcéllel, erős vonásokkal, merész orral és szelíd kék szemekkel. De mikor beszélt, arca lángra gyulladt, s szónoklatát kezdték Kossuth ékesszólásához mérni.” … „Bálványa volt a fiatalságnak, vezére, lelke a néptömegnek, mely tartalomdús, csengő szózatára ment utána, amerre hívta, s megállt, ahol megállítá”.
Tiszabűdön született 1826. július 14-én – a Bastille ostromának évfordulóján –, egy ötgyermekes görög katolikus lelkész családjába. Mivel nem voltak jómódúak, már szinte gyermekként a Károlyi családnál vállalt házi tanítói állást, miközben a nagykárolyi gimnáziumba járt. Már ekkor kitűnt tehetségével és hihetetlen szorgalmával. Munkaadói támogatták abban, hogy a pesti egyetemen tanulhasson tovább.
Pesten tanult bölcsészetet, jogot, de leginkább a történelem érdekelte, Michelet műveit tanulmányozta, s Horváth István, a neves történész volt a mentora. Ismerte Hegel filozófiáját, hatott rá Cabet utópista szocialista eszméivel, és természetesen a felvilágosodás gondolatai lelkesítették. Franciául, németül olvasott, követte a korabeli hazai lapokat, folyóiratokat, érdeklődött a fizika iránt is, Jedlik Ányos egészen lenyűgözte. Vasvári személyében a romantika megfért a gyakorlatias felelősségtudattal, amire nagyon jó példa, hogy számos elfoglaltsága mellett tanult vívni és – gyorsírni is, hiszen meg is kellett élnie. Ezt biztosította azzal is, hogy 1846-tól tanított Teleki Blanka (balra) lányneveldéjében, ahol tanítványai 10-14 éves főúri kisasszonyok voltak, akik bizony annak rendje és módja szerint rajongásig szerették. Sőt, úgy tűnik, a lelkesedésben osztozott velük az akkor negyvenes évei elején járó Teleki Blanka is. A magyar nőnevelés úttörője bizony szívesen és igen gyakran beült a nála húsz évvel fiatalabb tanár óráira.
Vasvári ígéretes írói tehetség volt, a Kisfaludy Társaság 1847-es pályázatán, 21 évesen fődíjat nyert egy a költő Zrínyiről szóló tanulmányával. 1848 februárjában jelent meg Irányeszmék című esszéje, amely a korabeli ellenzéki hangulatban a forradalom felé mutatott. Tervezett egy negyvenkötetes sorozatot Történeti névtár címmel, amelyben a magyar történelem fontos személyiségeinek életpályája szerepelt volna.
Vasvári annak ellenére, hogy az egyetemi hallgatóknak tilos volt a politizálás, 1844-től bekapcsolódott különböző ellenzéki csoportosulások eszmecseréibe, s 1848 elején került közvetlen kapcsolatba Petőfivel, a későbbi márciusi ifjakkal. Március 15. eseményei ugyanúgy az ő nevéhez is kötődnek, mint a költőé illetve Jókaié, Irinyié, Irányié. A vér nélküli forradalmat ünneplő Vasvári a Közcsendi Bizottmány tagjaként szónoklataival képes volt feltüzelni, de le is csendesíteni a március 15. utáni hetekben különböző ügyek miatt nem egyszer több ezresre felduzzadó tömeget. A korra és személyiségére jellemző, hogy gyűrűjébe vésve a dátum: 1848. március 15. Tanítványai pedig elkészíttették Barabás Miklóssal az arcképét, amely ma is a legismertebb Vasvári-portré.
„Az idő nem vár, nem kérd senkit. Sebes szárnyakkal repül felettünk. Mi Európa drága pillanatait nem akartuk elszalasztani. A percekben évtizedeket kelle keresztülélni!
A márciusi ifjak fődicsősége az, hogy kebleikben meg vannak érve a szabadságeszmék. Sőt azt hitték, miszerint eljött az idő, melyben az igazság eszméi megtestesüljenek…
Mert minden pártkérdésen felül áll a magasztos szó: nemzetegység!
Ha mi egymás között birkóznánk, ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének.
Megosztatlan ridegséggel kell állnunk, mint a sziklaszál. Véleménykülönbség lehet, de pártoskodásnak lenni nem szabad!”
Amint az országgyűlés és a kormány Pestre költözött, előbb a belügyminisztérium, majd a pénzügyminisztérium hivatalnoka lett, a közélettől meglehetősen visszavonultan élt. De amikor Jellasics megtámadta az országot, az elsők között sürgette nemzeti hadsereg felállítását. Maga is toborzó körútra indult a Dunántúlra, de Székesfehérváron meg kellett állnia az előrenyomuló Jellasics miatt, s így részt vehetett a pákozdi csatában. Szabadcsapatot szervezett, és a menekülő horvát bánt a Lajtáig üldözte. A lázas tevékenységbe belebetegedve októberben tért vissza Pestre, majd amikor az év végén az osztrákok elfoglalták a várost, neki is menekülnie kellett, hiszen, ha megtalálják, azonnal kivégzik. Debrecenből Nagyváradra, Nagyszalontára ment toborozni, II. Rákóczi Ferencről nevezte el a szabadcsapatát, amelynek zászlóanyaságára Teleki Blankát kérte fel, akivel a szabadságharc idején is többször találkozott. A forradalom kitörésétől kezdve hadtudományi munkákat tanulmányozott, képezte magát, hiszen tudta, hogy most katonákra van szükség.
„…a nemzetnek választania kell a szabadság és halál között. De ha e kettő közt választani kell: vagy minket ölnek le, vagy mi öljünk, akkor szentség hóhérnak lenni, s legyilkolni a zsarnokság bérlett lakóit!”
Csapatával a Bem hadseregét hátba támadó lázadó románok ellen harcolt a havasokban. Ekkor már felmerül benne a békés tevékenység vágya: ha vége lesz a háborúnak, vissza akar térni történészi hivatásához. Mintha csak Petőfi Pacsírtaszót hallok megint című versét olvasnánk:
„Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.”
A Petőfi-reminiszcenciák közé tartozik a szomorú tény: Vasvári Pált július 6-án, egy héttel 23. születésnapja előtt a Gyalui-havasokban a harcok folyamán, amelyben 400 bajtársa is elesett, golyótalálat éri, és testét fejszecsapás is csonkítja, lándzsával szúrják át. De ezt csak a visszaemlékezésekből lehet tudni, mert az „elbűvölő kölyök” holttestét nem találják meg, hiába indult annak keresésére Teleki Blanka és Leövey Klára.
„A csatatér színhelyére jöttem a három hónapos betegeskedésem után, hogy ha halnom kell, együtt haljak meg beteg hazámmal, vagy ha a hon felgyógyul, engem is gyógyítson fel az öröm, melyet ekkor élvezendek. Itt járok a nagyszerű látvány piacán; vizsgálom a haza embereit, és gondolkodom…” – Utolsó fennmaradt töredékéből
A Bélesi-víztározó ma. Ennek helyén volt egykor Béles település, ahol a csata volt, amelyben Vasvári is elesett
Kóczián Mária
Nyitókép. Második kép. Harmadik kép. Negyedik kép. Ötödik kép
Kapcsolódó cikkeinkből:
Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom!
Vajon kinek a hőse? Toldi a Pestiben
Erdélyi képek – nemzeti ünnepen
Tweet