A konzervatív feminizmusé a jövő
Színhely: a magyar parlament (egykori) felsőháza. A hely, amelynek szelleme van.
Kóczián Mária: – Tisztelt Hallgatóság, attól tartunk, megijedtek a feminizmus szótól! Ketten állunk itt, és úgy tűnik, a nők többségben vannak a teremben is. Ezek szerint a nők már a parlament felsőházát is elfoglalták? Megállíthatatlanok vagyunk?
Kölnei Lívia: – Azért nem ilyen félelmetes a helyzet! A parlament alsóházában, vagyis a valódi döntéshozásban az arányok még egészen mások.
A Talita keresztény online női magazint szerkesztjük immár hat éve, és büszkén valljuk magunkat a keresztény és konzervatív feminizmus képviselőinek, olyan kiváló személyiségek követőinek, mint Slachta Margit vagy Salkaházi Sára.
Mari: – De szükség van ma még a feminizmusra? Vagy mi, nők már teljes esély- és jogegyenlőségben élünk a férfiakkal?
Egyes antifeminista publicisták szerint itt van már a Kánaán, a nőket érintő minden hátrányt leküzdöttük, nincs problémánk, a feminizmus okafogyottá vált.
Lívia: – A másik oldalon radikális feministák azt hangoztatják, hogy a nők rendszerszintű elnyomásban élnek, a patriarchátus uralma alatt szenvednek, a társadalom minden szintjén, sőt, még a családon belül is beteg lelkű, önző, agresszív férfiak áldozatai.
Mari: – És mi a valóság? A választ egy kis történelmi visszatekintéssel érdemes elkezdeni.
Lívia: – A nők egyenjogúságával kapcsolatos kérdéseknél gyakran felmerül az egyházak felelőssége. Jézus hozzáállása, tettei – túlzás nélkül állíthatjuk – a korabeli nők társadalmi helyzete szempontjából is felszabadítóak voltak, hiszen olyan sokféle módon lépte át velük kapcsolatban az addigi társadalmi határokat, hogy azt nyugodtan nevezhetjük forradalminak. A kereszténység vívmányaira alapozó középkori társadalmak azonban visszaléptek a nők jogainak tekintetében majdnem az ókori, ószövetségi nők helyzetének szintjére, annak ellenére, hogy a kereszténység eszmei szinten a nemek egyenértékűségét, egyenrangúságát hirdette – az üdvözülés, de nem a hétköznapi élet szempontjából.
Az egyenjogúsodás folyamata a 19. században elterjedő liberalizmusnak és a világháborúk nyomán a nők kényszerű munkába állásának köszönhet sokat, bármennyire is szomorú ezzel szembesülnünk.
Mari: – Nők és férfiak szerepei olyan rohamos és sokrétű változáson mentek keresztül a 19-20. sz. fordulójától, hogy ez a változás nem tud önmagától, rövid idő alatt, mindenki számára megnyugtató módon rendeződni. Ez egy nehéz folyamat, ami már előre látható volt a 20. sz. elejétől, különösen az I. világháború végétől. Azonban csak a szélesebb látókörű gondolkodók sejtették meg a jövőt, közéjük tartoztak azok a keresztény konzervatív nők is, akik az emancipációs mozgalmak elejétől részt vettek ebben a társadalmi küzdelemben.
A nők olyan területeken jelentek meg, ahol addig nem: gyári munkásként vagy akár értelmiségi pályákon, orvosként, tudósként. A férfiak olyan helyekről tűntek el, ahol addig egyedülállóan szerepeltek: pl. a tanári pályáról, s olyan tevékenységeikkel hagytak fel, amelyeket azelőtt évezredek óta gyakoroltak (katonáskodás a gépi fegyverek megjelenése előtt, fizikai erő a család, a közösség védelmében, fizikai munka végzése). Ezek a változások a férfi-nő kapcsolatra is óriási hatással voltak, és változásokat indítottak el. A nő már nem annyira kiszolgáltatott anyagilag, a férfinak le kellett mondania egyértelmű irányító szerepéről, de a fizikai támasz szerepről is, ami igencsak megtépázta férfiasságtudatát.
Lívia: – Mindez az egyházakon belül is éreztette hatását. A reformált keresztény felekezetek körében a 20. század lassú, de jelentős áttörést hozott a nők egyházi szerepének elismerésében, és a katolikus egyház is elkezdett a 20. század közepe táján pozitívan és sokrétűen (tehát már nem kizárólag anyasági vagy szerzetességi szempontból) foglalkozni a nőkkel. II. János Pál pápa megnyilatkozásai valósággal himnikus magasságokba emelték a női princípiumot – és a hús-vér nőket is. Dicsérő szavai zeneként hatottak a nők és az együtt érző, hívő férfiak lelkére. Ferenc pápa ugyanezt a hozzáállást viszi tovább.
Lassan talán majd a hétköznapi egyházi élet is követi a pápai szavak iránymutatását: férfiak és nők, családosok és egyedül élők egyenlő értékűnek érezhetik magukat keresztényként is.
Mari: – Mivel a feminista mozgalmakat a tematizált közbeszéd egyértelműen a baloldali mozgalmakkal hozza összefüggésbe, olyan kevesen ismerik a keresztény-konzervatív feminizmus képviselőit, hogy muszáj név szerint is utalnunk legalább a magyarokra, akik közül a legismertebbek egyházi berkekből indultak.
- Farkas Edith alapította – Prohászka Ottokár támogatásával – az első magyar női szerzetes kongregációt, a Szociális Missziótársulatot 1908-ban, amely a változó társadalmi környezetben sokat tett azért, hogy a nők könnyebben eligazodjanak.
- Slachta Margit is ennek a Missziótársulatnak a tagja volt, majd megalapította a Szociális Testvérek Társaságát, amelynek egyik küldetése volt a nők támogatása. Slachta Margit a politikai fellépést is vállalta, sőt, szükségesnek tartotta. Ő az első magyar nő, akit parlamenti képviselőnek választottak. Ő alapította és vezette a Keresztény Női Tábort.
- A Bíró Ferenc jezsuita által alapított Jézus Szíve Társaságának is küldetése a családok és rajtuk keresztül a nők támogatása, s ez a mai napig látható: számos programjukat szánják ma is nőknek.
A konzervatív feminizmus sok hasonlóságot, átfedést mutat a keresztény feminizmussal, amelynek alapelveit Slachta Margit és Farkas Edith fogalmazták meg 1918-ban.
Egyszer egy radikális feminista ismerősöm szemrehányóan kérdezte: miért nem teszünk azért, hogy az első magyar képviselőnőnek legalább szobra legyen a Parlamentben? Tényleg, miért nincs még Slachta Margitnak szobra ebben az épületben? Most itt az alkalom, hogy szót emeljünk ezért, hátha elindul valamilyen cselekvés ennek érdekében.
Lívia: – A 20. század kataklizmái olyan mértékű krízist okoztak a társadalomban, az emberek lelkében, hogy számos addig működő intézményt megkérdőjeleztek. Az általános bizalomvesztés elérte a családot, a házasságot is – különösen a vallásukat, közösségüket vesztett, elidegenedett, városi emberek körében. Így történt, hogy az 1960-as évektől kezdve a nemek esélyegyenlőségéért küzdő progresszió szinte teljesen liberális és baloldali kezekbe került. Az ő – ideológiai alapú – család iránti bizalmatlanságuknak, sőt, ellenszenvüknek messzemenő következményei lettek.
Eljutottunk oda, hogy az 1995-ös ENSZ nők világkonferenciáján a felszólalók a családot csak mint elnyomó intézményt, az anyaságot mint a nők karrierjének, kibontakozásának gátját mutatták be. Azt a nézetet képviselték, hogy „család az, amit mi családnak nevezünk.” A viták során nem a közjóra hivatkoztak – mivel szerintük az nem létezik, mert relatív –, hanem egyéni vagy csoportérdekekre, amelyeket kompenzálni kell a múltban elszenvedett hátrányokért. A nyugati kormányok azóta sorra megtörtek ezeknek az érdekcsoportoknak a nyomása alatt. Mostanra eljutottunk addig, hogy sok nő úgy érzi: ez a mainstream feminizmus szembemegy az ő érdekeikkel. A rend felborult, s ebben a nyugati világban egyre többen már a nemi hovatartozásukat is nehezen tudják eldönteni.
Janne Haaland norvég politikusnő, volt miniszter (aki magyar férje után a Matláry nevet is viseli) döbbenten tapasztalta a hagyományos családnak mint értéknek a drasztikus háttérbe szorítását, és ő lett az egyik szószólója az új (konzervatív) feminizmusnak. Janne Haaland rámutatott arra, hogy égetően nagy szükség van a konzervatív feminizmusra, amely a családban élő, gyereket nevelő nők (vagyis a nők többségének) érdekeit helyezi előtérbe.
Mari: – Melyek a konzervatív feminizmus törekvései, amelyeket mi is fontosnak tartunk?
1. Célja a nők és férfiak egyenlő társadalmi esélyeinek a megteremtése. Még bőven van tennivaló ezen a téren, hiszen a nők társadalmi, munkahelyi, anyagi helyzete, ha gyermeket vállalnak, még ma is jelentősen rosszabb lehet – az apává váló férfiakéhoz képest. És legyünk reálisak: azzal, hogy a nők kivételes hivatása a gyermekek kihordása, táplálása, ez az „egyenlőség” patikamérlegen nem kimérhető, csak a személyes férfi-nő kapcsolatban, a pár együttműködésében valósulhat meg igazán.
2. A konzervatív feminizmus családcentrikus. Minden olyan tendenciát, amely a család atomizálásának, háttérbe szorításának, gyengítésének veszélyét hordozza magában, elutasítunk vagy legalábbis a saját törekvéseinkkel ellentétesnek tekintünk. A család nem túlhaladott intézmény egy keresztény feminista számára, hanem egy működő és a tagok által a hibákat korrigálni tudó, alkalmazkodó közösség. Családcentrikusságunk természetesen nem jelent az egyedülállók, gyermektelenek vagy homoszexuális identitásúak problémái iránti érzéketlenséget, de a számunkra követendő preferencia-irányt jelzi.
3. A nők társadalmi egyenjogúsítására egyformán szükség van: anyaként, dolgozó nőként és társadalmi szereplőként. E területek egyformán értékesek, azonban szeretnénk elkerülni, hogy az utóbbi kettő az anyai szerep rovására menjen, vagy azt lehetetlenné tegye. Az lenne az ideális, hogy egy nő (ha érez hozzá képességet, vágyat) mindhárom területen – akár időben egymás után, amikor életállapota azt lehetővé teszi – kibontakozhasson. Ez azonban nem megy a férfiak akarata és támogatása nélkül.
Lívia: – 4. A férfiakat semmilyen körülmények között sem tekintjük ellenfélnek, akiket „le kell győzni”, sőt, látjuk és elismerjük, megértjük, hogy a férfiak számára is sok problémát jelent a társadalmi szerepek gyors átalakulása. Egyáltalán nem kizárt, hogy egy konzervatív feminista támogatója legyen olyan férfimozgalomnak is, amely a férfiak mai identitásának megtalálását segíti.
5. Konzervatív feministaként nem osztjuk más esélyegyenlőségi mozgalmaknak azt a szemléletét, amely a nemi szerepeket társadalmi kényszerként éli meg.
A nemek közötti átmeneti, átfedést mutató emberi szerepek, szexuális adottságok vagy identitások nem kérdőjelezik meg, és nem is írják felül a két nemről alkotott felfogást.
6. Egy konzervatív feminista nem vallja azt a szélsőséges elvet sem, hogy „a nő dolga kizárólag a férj és a gyerekek ellátása, a háztartás vezetése. A férfi dolga a család anyagi hátterének biztosítása, a döntéshozás” – mivel ez a modell ma már nem állja meg a helyét széles körben, és többségében nem szolgálja a valóban hasznos férfi-nő együttműködést.
7. Konzervatív feministaként örömmel fogadjuk a 20. század minden olyan vívmányát, amely az emberi személy szabadságát, istenképiségét teszi lehetővé. Örülünk annak, hogy az egyedülálló anyákat ma már nem veti ki, nem bünteti a közösség. Örülünk, hogy a korábbi, évezredes, a nőket háttérbe szorító elképzeléssel szemben ma már elfogadott, hogy a szex öröm lehet a nők számára is. Örülünk a párválasztás szabadságának, és hogy a szerelmi házasság – minden nehézsége ellenére is – a korábbinál sokkal őszintébb kapcsolatot tesz lehetővé férfi és nő között.
Mari: – Joggal kérdezhetik, hogyan valósulnak meg ezek az elvek, elképzelések a saját életünkben. Mit teszünk mi, személyesen a nőkért?
Először is olyan szerencsés nők vagyunk, akik házasságban élnek. Elkötelezett házasságban, egyenrangú kapcsolatban. Megtapasztaltuk, hogy ezek között a körülmények között lehetséges a felmerülő problémákat megoldani, a kapcsolatot megőrizni. Lívia három, én két gyermek édesanyja vagyok, gyerekeink lassan a kamaszkorból kinövő fiatal felnőttek, akik a maguk útját keresik, van, aki már meg is találta közülük.
Lívia eredetileg művészettörténész, én középiskolai tanár vagyok. Több mint három évtizedes barátságunk következménye az is, hogy mindketten újságírók is lettünk. Lívia számos könyv szerzője, én gyakorló lelki vezető vagyok, jelenleg pedig mentálhigiénés képzésre járok a Károli Gáspár Egyetemre. Egyikünk sem panaszkodhat a szakmai életútjára, boldoggá tesz bennünket életünknek ez a területe is, akárcsak az, hogy feleségek, anyák vagyunk.
Vannak tapasztalataink arról, hogy mi okozott nehézséget magánéleti, szakmai, társadalmi szempontból az életpályánkon, amelyeken sokat gondolkodunk, és amelyeket szívesen megosztunk. Ezért is hoztuk létre a Talita Magazint, hogy legyen erre lehetőségünk.
Keressük a kapcsolatot hozzánk hasonló gondolkodású nőkkel – szerencsére sokak szimpátiáját érezzük. A Talitán keresztül átéljük és közvetítjük, hogy egy nőnek is lehet hatása a nagyobb közösségre, a társadalomra is.
Tehát egy pozitív, hittel teli hozzáállás az, amit szeretnénk átadni: hogy igen, lehet, sőt, kell is, hogy bonyolult világunkban együtt gondolkodjunk a férfi-nő szerepről, egymáshoz való viszonyunkról. Arról, hogyan lehet ezt jobban csinálni.
Lívia: – Adósok vagyunk még egy utolsó gondolattal: előadásunk címének a magyarázatával. Miért a konzervatív feminizmusé a jövő?
Egyrészt a családközpontúság miatt: józan tapasztalatok, a pszichológiai vizsgálatok egyértelműen bizonyítják, hogy hosszú távon a társadalom, sőt, a nyugati típusú civilizáció fenntartását, önreprodukcióját a – minél teljesebb – családban felnövő gyerekek biztosítják. De nézhetjük a jövőt egyszerűen matematikai alapon is: a konzervatív feminizmus elveihez hasonlóan gondolkodó nőknek több gyermekük születik, akik valószínűleg nagyobb számban viszik majd tovább ezt a szellemiséget. Harmadik érvünk pedig az, hogy ez egy „férfibarát” feminizmus, amely a férfiak jóllétét ugyanolyan fontosnak tartja, mint a nők jóllétét – hosszú távon csak egy okos, kölcsönösen előnyös nemek közötti együttműködés lehet életképes, amelyet tudomásunk szerint leginkább a konzervatív feminizmus képvisel.
(A Keresztény Civil Szervezetek XV. Országos Fórumán vettünk részt 2017. május 18-án. Előadásunk teljes szövegét olvashatták.)
Tweet
Hozzászólások
Örömmel és teljes egyetértéssel olvastam a fenti beszámolót és köszönöm a Talita magazin létét is. Nagyon remélem, hogy sokan olvassák és egyet értenek vele.
Gratulálok nektek! Érthető, sallangmentes, világos beszéd. Örülök, hogy már ilyen “híresek” vagytok és a Parlamentben is elmondhattátok az elmondandót!
OFF
Titeket nem zavar, hogy össze-vissza hazudoznak rólatok Antoni Ritáék?
https://nokert.hu/sze-20170524-2212/2020/6/hatekony-aldozatvedelem-haritasa-halogatastol-demonizalasig-az-isztambuli
Nem zavar. A kormánnyal ugyan semmi kapcsolatunk nincs, nem is volt, feltehetően nem is lesz, mivel azonban Rita haragszik ránk, próbál egy ilyen magyarázatot gyártani a történtekhez. Ugyanakkor tisztelem Antoni Rita és barátai kiállását a párkapcsolati erőszak áldozataiért, még akkor is, ha nem minden következtetésükkel értek egyet. Valójában én is nagyon sajnálom, hogy az Isztambuli Egyezmény nem elfogadhatóbb, mert a bántalmazottaknak nagyon nagy szüksége lenne az egyezményhez hasonló intézkedésekre. Amennyire igaz az, hogy gender mainstreaming-szempontból az egyezmény számunkra egy “trójai faló”, ugyanannyira igaz sajnos az is, amit a nőkért.hu állít, hogy “a lavór vízzel kiöntjük a gyereket is”, vagyis a bántalmazottaknak továbbra is nehéz marad a helyzete. Csak két felemás lehetőség között lehet dönteni.
Lívi, ezen én is gondolkodtam, valamit kéne tennünk az áldozatokért. Mert pusztán elgáncsolni az IE-t tényleg kevés. Közben férfiak és nők, gyerekek és idősek szenvednek kilátástalanul. Most olvasom a Családi iszonyok – at. Csináljunk egy közös nyilatkozatot a Talita, az Emberi Méltóság Központ, a Férfihang Civil Társaság, hogy a kormány számoljon be, mit tett a szociális hló erősítéséért és még mit tervez. Ott az Ökumenikus Segélyszervezet, már voltam ott interjút készíteni, egyeztessünk velük is! Biztos másokat is be lehet vonni.
Tegyünk valamit közösen! Férfiak és nők! Szerintem nagy durranás lenne – és fontos is. Mérföldkő.
Van harmadik út is, tudniillik a Balog által betejesztett javaslat. Ritáék is elismerik, hogy van ilyen, csak nem felel meg a feminista elvárásoknak, mert
” a kapcsolati erőszakot nem a nemi egyenlőtlenségek és hatalmi viszonyok, hanem életvezetési és párkapcsolati problémák megnyilvánulásának tekintette. ”
(Kérdem én, mi ezzel a baj? Azt értem, hogy egy feministának baja van vele, de ezzel el is árulja: nem a kapcsolati erőszak megszüntetése a fő célja, hanem az, hogy a feminista szemlélet minél nagyobb tért nyerjen.)