Talita

Keresztény női magazin

„A mesék maguk jöttek oda hozzám” – Végh-Fodor Mónikával Mesetréning című könyve kapcsán beszélgettünk


Az Ad Librum Kiadónál jelent meg a könnyedén kézbe simuló kötet, melynek forgatása közben arra gondolok, hogy micsoda kincsekkel teli a körülöttünk lévő világ, és mintha az egész Teremtés arra várna, hogy meglássuk magunkat benne, hogy felfedezzük, kik is vagyunk válójában és mi is a küldetésünk. Az utóbbi évtizedekben egyre többet hallunk arról, hogy mennyire így van ez a mesék esetében is!

 

– Mikor találtál rá a mesékre?
– Velem is úgy volt, mint a legtöbb emberrel: gyerekkoromat mesék kísérték, aztán belenőttem abba a modern, városiasodásból származó szemléletbe, hogy a nagyobb gyerekeknek, aztán pláne a felnőtteknek nincs dolguk már a mesevilággal. Bölcsészként ugyan természetesen olvastam meséket is, de ezekre„okos tudományossággal” néztem, nem vártam tőlük, hogy megszólítsanak – és nem is hagytam. Később olvastam a meseterápiáról, érdekesnek gondoltam, de nem indultam el felé – nem volt személyes megélésem hozzá. Aztán egy fájdalmas, nehéz időszakban a mesék maguk jöttek oda hozzám, és fogták meg a kezem. Édesapám halála az esküvőnk után egy hónappal történt. Hívő emberként is nehéz volt megélni. Július elején halt meg, augusztusban a Balatonhoz mentünk a férjemmel. Visszavonulós, csendes pihenés volt, nem a magammal vitt könyveket olvastam, hanem a nyaralóban talált népmese gyűjteményeket. Valahogyan akkor úgy éltem meg, hogy ezek a történetek balzsamot adnak a lelkemnek. Hát azóta… Így aztán Apukámnak köszönöm a meséket – most már felnőttként. Különös erőt ad még nekem ebben a személyes történetben, hogy ő mindig a gyökerek megtalálására és ápolására buzdított. A népmesék ezt is megadják: kulturálisan és terápiás értelemben is kapcsolódunk általuk a gyökereinkhez.

Végh-Fodor Mónika 1975-ben született Budapesten, 2011 óta Ausztriában él, de rendszeresen hazajár.
A budapesti Fazekas Mihály Gimnázium után az ELTE-n és a Károli Gáspár Református Egyetemen tanult: biológiát és kémiát, majd irodalmat és teológiát. Az Irodalomtudományi Doktori Iskolában a hermeneutika és a diszkurzív poétika módszereivel vizsgált szövegeket, több kötetben jelentek meg tanulmányai: Vers – Ritmus – Szubjektum (Műértelmezések a XX. századi magyar líra köréből), Kijárat Kiadó, 2006. Szó – Elbeszélés – Metafora (Műelemzések a XX. századi magyar próza köréből), Kijárat Kiadó, 2003. Mozgó világ – Tanulmányok a hatvanéves Kulin Ferenc tiszteletére, Ráció Kiadó, 2003.
Több mint tíz évig középiskolában tanított, majd a mesék felé fordult. Ezzel összefüggésben végezte tanulmányait a mentálhigiénés szakember képzésen. 2018-ban jelent meg Mesetréning című önálló kötete, melyben saját módszerét mutatja meg gyakorlatias formában.
Házas, férjével legszebb életfeladatuknak kislányuk nevelését tartják. Blogja a Táltosparipa.

– Hogyan maradtál meg a mese gyógyító erejének „használatánál”?
– Tanárként a „régi vágású” típusba tartoztam, aki hisz abban, hogy pedagógusként hozzátehet a világhoz. Egészséges lelkivilágú gyerekeket akartam nevelni, az iskolai élményekkel hozzásegíteni őket, hogy boldog felnőttek legyenek majd. Ehhez képest a pályám elejétől azt tapasztaltam, hogy az iskolában rengeteg lelki és életvezetési problémára kellene reagálnom, de nincsenek eszközeim. Elkezdtem természetes gyógymódokat és stresszkezelő módszereket tanulni – ezeket bevittem a tanterembe is. Sajnáltam, hogy a tananyag „darálása” mellett ezekre csak „suttyomban” szakíthattam időt és lehetőséget – pedig fontosabbnak éreztem, mint adott esetben a homéroszi eposzokkal való ismerkedést. De aztán épp a rövid történetek (novellák, mondák, legendák, mesék) hívták fel magukra a figyelmet: általuk a 45 perces keretekben is sokat tehetünk a fiatalok szemléletformálásáért. És nemcsak az iskolai órákon, hanem most már a mesés foglalkozásokon, üléseken is. Most például dolgozom nyugdíjasokkal, ősztől a foglalkozásaikat havi rendszerességgel megnyitjuk az óvodások számára. Az idősebbek bölcsessége, szeretni tudása nem veszhet el, meg kell teremteni az alkalmakat, amikor a generációk egymásra találhatnak. Ezért szívügyem például a generációkon átívelő mesekörök tartása. Ugyanakkor vannak mesekörök, amelyekben éppen az azonos vagy hasonló élethelyzet hozza össze a tagokat, és ezekben is nagy felismeréseket hoznak a mesék. Ma már úgy dolgozom a mesékkel, hogy a folyamatban megjelenhet mindaz, amit eddig a lelki egészségről megtanultam: módszereket kapcsolok össze és szintetizálok, és úgy látom, hogy a világ ettől kerekebb tud lenni. Akinek a lelki egészsége javul, sokszor testileg is jobban érzi magát. Nem is meglepő ez, hiszen, ha sikerül a stresszt leépíteni, vagy legalább kordában tartani, akkor az egész lényünk jobban érzi magát. Ha orvos lennék, nagyon szívesen vizsgálnám ennek a fiziológiás paramétereit is. Érdekes lenne látni, hogyan változik például a vérnyomás vagy a stresszhormonok szintje egy-egy mesetréning folyamatban. Ebben a vonatkozásban azonban a legfontosabb az egyéni megtapasztalás: ha jobban érzi magát a kliens vagy a mesekör tagsága, akkor megérte.

– Szoktál mesét „bevetni” akkor, amikor látod, hogy a kislányodnak segítségre van szüksége?
– Fontosnak tartom, hogy a gyerekeknek ne pusztán „kampányszerűen” meséljünk, hanem legyen minden napban helye a mesélésnek: a fiktív mesének és a saját életmesénknek is. Mi mesékkel vártuk a kislányunkat, már a hasamban is meséltünk neki, úgy, ahogyan Kodály ajánlotta a zenei nevelés kapcsán: kezdődjön a születés előtt kilenc hónappal. Azt tapasztalom, hogy ez a napi történetformálás nagy biztonságot teremt az életében. Lili most négyéves, az első óvodai év végén járunk. Ausztriában élünk, de a családban csak és kizárólag magyarul beszélünk. Ettől természetesen az óvodai beilleszkedés egy picit nehezebb, viszont a magyar identitás átadása, és a magyar nyelv lelki vetületének megélése csak így lehetséges. A kislányunk magyarul rengeteg mondókát tud, koncertrepertoárnyi gyerekdalt énekel, és meséket talál ki. Ehhez képest az, hogy az osztrák óvodában még csak alapszinten tudja kifejezni magát, frusztráló neki. A mesélés, a közös történetalkotás ebben a helyzetben is mindennapos segítséget jelent számára, sőt, az egész családunknak is. Rengeteg riasztó példát látok, amikor a külföldre költöző magyar család a magyar nyelvet is igyekszik hátrahagyni. A beilleszkedés igénye miatt ez ugyan érthető, de hosszabb távon megbosszulja magát. Van kliensem, akinek a 18 éves fia hányja a szemére, hogy miért nem tud ő „rendesen” magyarul, ha egyszer magyar szülei vannak. Bár volt idő, amikor ő nem volt hajlandó magyarul beszélni a nagyszüleivel, most a kamaszkor identitáskeresésében mégis számon kéri a szüleit. Nem szabad magunkat leválasztani a gyökereinkről. Ha megtesszük, nagy árat kell érte fizetnünk. A népmeséink viszont könnyen elérhető eszközt adnak nekünk, minden életkorban, hogy visszataláljunk egyénileg és közösségileg is a forrásunkhoz.

– Ezek szerint férjedet is rá tudtad venni a meseolvasásra.
– Ő velem kapta a meséket. Tizennégy évesen költözött Bécsbe, addig a magyar iskolarendszerből szépen megismerte a magyar irodalom alapjait. Aztán az osztrák gimnáziumban természetesen rá kellett kapcsolnia a német nyelvre, így a magyarul olvasás háttérbe szorult. Otthon nem próbálok a szakember pózában tetszelegni, nagyon visszás lenne, ha a férjemnek akarnék a meseterapeutája lenni, hiszen neki a felesége vagyok. De: mivel érdeklődünk egymás dolgai iránt, így ő is követi a mesékkel végzett munkám. Pár hete ismertük egymást, amikor eljött velem egy gyógynövényes táborba, ahol orvosként is nagy figyelemmel hallgatta a természetgyógyászati előadásokat, és kortyolta a gyógyteákat. Ez a nyitottság azóta is megvan benne. Sosem „olvasok a fejére” meséket, de azt mindig tudja, mikor milyen mesével dolgozom, és annak fényében kérdez, amennyire az az aktuális élethelyzetében neki megszólító erejű. Vannak esti beszélgetéseink, amikor egy mese a témánk, és azon keresztül az a napi ügy, amit éppen megélünk. Ez a házasságunk „karbantartásában” is segít.

– Most melyik mese a te meséd, miért?
– Legerősebben most a könnytündér meséje forog bennem. Önmagam meghatározásában, és a helyzetem megértésében ad új szempontokat. A könnytündér most én vagyok. Nem azért, mintha a mostani egy sírós időszak lenne. Éppen ellenkezőleg. Ebben az elzászi mesében a tündér azt érteti meg az emberekkel, hogy az érzelmeknek széles skálája van, és ezek megélése gazdagítja, teszi gazdaggá az életünk. Sírás és nevetés nélkül olyanok vagyunk, mint az érinthetetlen istenek – így viszont képtelenek is vagyunk emberi kapcsolatokat megélni, kötődni, kapcsolódni. A könnytündér az érzelmek útján visz, kísér, érzelmeket mutat, felfedeztet. Sokat jelent most nekem ez a történet. A szakmai szupervízió erejével szól hozzám, táplálkozom belőle – ami a Mesetréning rendszerének építése közben erőt ad, hiszen már készül a kötet folytatása.

– Kinek ajánlod a könyvet?
– Felnőtteknek. Olyanoknak, akik ki merik nyitni a szívüket a meséknek, és hiszik, vagy legalább remélik, hogy a meséktől inspirációt és útmutatást kapnak egy harmonikusabb életre. Olyanoknak, akik szeretnék megvizsgálni, önismereti mesék tükrében megnézni az egyes életterületeiket. Olyanoknak, akik a párkapcsolat, a munka, a gyereknevelés, a világban való helyünk kérdéseit elég erősnek érzik ahhoz, hogy megérdemeljék a tudatos ránézést – aztán a mesékhez kapcsolódó gyakorlatokkal az ezekkel való munkát is. Elsősorban az egyéni Olvasóknak írtam ezt a könyvet, de a visszajelzésekből tudom, hogy már csoportok is dolgoznak vele. Nekem nagy öröm minden olyan olvasói visszajelzés, amelyből arról értesülök, hogy a Mesetréning által alakul a mesés élet!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162