„Az én hivatásom a szeretet”
Lisieux-i Szent Teréz (1873-1897) vagy ahogy nálunk mindenki ismeri, Kis Szent Teréz úgy akarta szeretni Jézust, ,,ahogy még soha nem szerették”. Édesanyját négy és fél évesen vesztette el. Tizenöt éves korától élt karmelita apácaként. Négy lánytestvére is apáca lett. A XX. század e különleges misztikusát októberben ünnepeljük.
Az iskola befejezése után, tizennégy évesen imádkozik egy gyilkos megtéréséért, s amikor imája meghallgatásra talál, növekszik benne a vágy a „lelkek megmentésére”. Ezt a karmeliták kolostorának tagjaként szerette volna megtenni, ám nem veszik fel a rendbe. Minden követ megmozgat, még a pápához is elmegy. A francia zarándokcsoportot külön kihallgatják, s a pap, aki kíséri őket, elmondja nekik, hogy tilos megszólítani a Szentatyát. Ám alighogy a pápa színe elé kerülnek, a kis Teréz ott térdel a fehér reverendás egyházfő előtt. Megcsókolja a lábát, és könnyek között mondja: ,,Szentatya, szeretnék egy nagy kegyelmet kérni Tőled!” A pápa lehajol hozzá, Teréz folytatja: ,,A Szentévre való tekintettel adja meg nekem Szentséged azt a lehetőséget, hogy tizenöt évesen beléphessek a Kármelbe!” Leó pápa megérti az ügyet, és így szól: ,,Akkor hát, gyermekem, tedd azt, amit az elöljárók mondanak.” De Teréz ismét kérleli: ,,Ha Ön igent mond, akkor mindenki beleegyezését adja!” A pápa így szól: ,,Persze, persze, ha Isten akarja, be fogsz lépni!”
Amikor végre jelöltként a kolostor tagja lesz, megérzi a ,,tövisek hegyét”. A prióra anya hivatali kötelességének tudja ,,megölni” a fiatal jelöltet. Valahányszor elmegy Teréz mellett, mindig bíráló, megalázó megjegyzést tesz. Időről időre maga elé rendeli, és sorolja az ellene szóló kifogásait. Teréz némán hallgatja a szidásokat, de a szíve vérzik. Így ír erről: ,,Harcolnom kellett. A természetem egyáltalán nem volt hajlékony. Nem volt olyan nap, hogy meg ne sebesültem volna.” Később hozzáteszi: „Ha valóban alázatosak vagyunk, szívesen fogadjuk bárki jó tanácsait”.
Ünnepélyes fogadalma napján azt kéri Jézustól: ,,Add meg nekem a vértanúságot… Senki ne kíméljen, lábbal tiporhatnak, észrevétlenül hagyhatnak, mint egy homokszemet.”
1893-ban az új prióra kinevezte Terézt második újoncmesternőnek. Ekkor fedezi fel, hogy a lelki gyermekség mennyire hatékony törvény a természetfeletti életben. Ebben az évben kezd verseket írni. Az év végére készült el a Jeanne d’Arc küldetése című drámájával, amelyet a nővérek a következő januárjában a kolostorban elő is adnak. 1895 januárjában nővérei kérésére és a prióra parancsára elkezdi írni gyermekkora emlékeit, 1896-ban készül el. Ez a munka az Egy lélek története c. könyve első nyolc fejezetét tartalmazza. Nagypéntek éjszakáján a tüdőbeteg Teréz először köp vért. Nem sokkal utána félelmetes kísértések támadják meg a hite és a reménye kérdéseiben, és e kísértések egészen a haláláig gyötrik.
Egy lelkigyakorlat elején fedezi fel hivatását: ,,Az én hivatásom a szeretet!” Ebből eredően határozza meg az Egyházon belüli helyzetét: ,,az Egyház, az én Anyám szívében én akarok lenni a szeretet!”
„Minden pici áldozat, minden mosolygós tekintet, minden kedves szó és tett által meg akarom mutatni, hogy mennyire szeretlek, Istenem.”
Elsődleges hivatásának ismeri fel, hogy a bűnösök életéért, akiket gyermekeinek nevez, engesztelő áldozatként harcoljon. “Ne fecséreljük el az időnket, mentsük meg a lelkeket. Úgy hullanak a lelkek a pokolba, mint hópelyhek tél idején” – írja naplójában. Teréz nem akar mást, csak ,,kis, fehér virágként” illatozni az Üdvözítő kedvére, amely hamar kinyílik, de (betegsége miatt) már hervadni is kezd. Sokáig vonakodik attól, hogy a betegszobára menjen, mert nem akarja az ott lévőket zavarni a köhögésével. Végül már áldozni sem tud, és a lelkében is sötétség támad. A feszületet azonban szorosan átkulcsolva tartja, s mikor egy alkalommal rózsát hoznak neki, sziromról sziromra bontva a virágot, a szirmokat az Úr sebeire teszi. ,,Istenem, szeretlek!”, mondja utoljára.
Erről a pillanatról jövendölte: Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent…, hogy megmutassam a lelkeknek az én kis utamat. A Jóisten mindent meg fog tenni, amit akarok, hiszen én soha semmit nem tettem az Ő akarata ellenére. Igen, én rózsaesőt fogok hullatni az emberekre!” A halálról pedig így írt: „Egy csöppet sem félek a halál borzalmaitól. Biztosan tudom, hogy Ő sosem fog elhagyni.”
Terézt 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ugyanebben az évben a missziók főpatrónájává nyilvánította a pápa, 1944-ben pedig Franciaország második patrónája lett.
Teréz életszentségének és teológiai tanításának legfontosabb motívuma az Úr Jézus iránti szeretet. Ez a szenvedélyes és kizárólagos menyasszonyi szeretet vezette rá a vértanúság és a lelkek megmentése utáni szomjúságra. Teréz misztikusként oldotta meg az életszentség problémáját. Amit önmaga számára lehetetlennek látott, az a ,,szegény Jézusban” elérhetővé vált, aki isteni erejével segít az ember gyengeségein. Tudatára ébred, hogy itt a földön minden a ,,testvéri szeretet’”, s hogy Istent csak abban a mértékben szerethetjük, amilyen mértékben a felebaráti szeretetet gyakoroljuk. Meggyőződése, hogy a gyengeség és a kicsiség egyáltalán nem jelent akadályt a tökéletes szentség útján, feltéve, hogy a lélek ,,teljes bizalommal ráhagyatkozik Jézus végtelen irgalmára”.
Teréz a hit homályában élt, kemény próbatéteket kellett kiállnia. A léleknek ugyanis gyakran nincs egyebe, mint ,,a láthatatlan fény szilárd pontja, amely még a hit elől is elrejtőzik”. Az Úr pedig, aki a lelket magasba emeli, ebben az emberi erőket meghaladó próbatételben semmi mást nem nyújt, csak a hit puszta bizonyosságát. Misztikájának lényege a tökéletes önátadás. Erre gondol Teréz ,,a lelki gyermekség kis útjával”, amikor az Egyház szíve-közepébe és az Evangélium magvába törekszik.
Konkoly Edit
A cikk forrásai:
http://uj.katolikus.hu/cikk.php?h=874
Tweet