Bakonybél, te csodás!
Történelemtanárunk, Emil bácsi szervezésében tízen indultunk el a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumból, hogy eltöltsünk egy hetet a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorban.
Célunk a tanár úr szavait idézve az volt, hogy „átélhessük az ‘Ora et labora!’ (Imádkozz és dolgozz!) valóságtartalmát, és bepillanthassunk az elköteleződött szerzetesi élet szent titkaiba.”
A bakonybéli bencés szerzetesek monostorában szállást kaphatnak kirándulók, átutazók, hittancsoportok. Szívesen fogadják azokat is, akik – hozzánk hasonlóan – önkéntes munkájukkal szeretnének segíteni az egyre szépülő monostor építésében, fenntartásában.
Érkezésünkkor Ábel atya, a perjel kedvesen fogadott minket, elfoglaltuk szállásunkat az új Szent Günter Vendégházban. Megcsodáltuk a kertet és az arborétumot, kóboroltunk a faluban, majd délben visszamentünk az első imaórára. Evangélikusként még sosem vettem részt ilyenen, furcsának találtam. Ott volt a többi szerzetes is: Izsák atya, akit nemrégen szenteltek pappá, Anzelm testvér, az alperjel és János testvér, a református szerzetes. Zsolozsmát énekeltünk, amit Izsák atya vezetett, és imádkoztunk. Az első alkalommal még voltak problémák: az 1600 oldalas zsolozsmakönyvben nehezen tudtuk követni az énekeket, és a hosszú elcsöndesedésbe egy-két ember gyomra is belekordult.
Egy órakor volt az ebéd, kettőkor az útbaigazítás, amelyen megtudtuk, hogy mi lesz a feladatunk. Rajtunk kívül voltak még ott diákok a Pápai Református Kollégiumból is. A két csoportot három részre bontották. A fiúk a régi vendégház maradványainak elhordásában segédkeztek, az egyik lánycsapat a kertben segített gyógynövényeket szedni és gyomlálni, mi pedig az ötvösműhelybe kerültünk, Anzelm testvérhez. Csendes, kedves, szelíd ember, elmagyarázta a feladatunkat: kartonpapírokat méretre vágni, medálokat gyűrűzni és bőrszíjra fűzni, delfinzárat szerelni rá, végül díszcsomagolásba tenni. Kellett egy kis idő, hogy belejöjjünk a munkába, de sikerült, a végén még saját elhatározásunkból túlóráztunk is. Anzelm testvér megvendégelt bennünket egy csésze mentateával, ami annyira ízlett, hogy hoztam haza két csomag szárított mentát.
Ötkor kezdődött a vesperás, majd a vacsora, amit a helyi boltban szereztünk be, végül este fél kilenckor az utolsó imaóra, a kompletórium. Ennek a végén Ábel atya mindenkit egyesével megáldott szenteltvízzel, majd a szerzetesek aludni mentek. Ezután Emil bácsi tartott nekünk egy rövid áhítatot a pavilonban, beszélgettünk, énekeltünk, a végén még egy gitár is előkerült, jó hangulatban váltunk el.
Mindennap hajnali fél hatkor és fél hétkor is volt egy imádkozás a templomban, de arra nem mindig volt erőnk felkelni… Fél kilenckor munkaruhában indultunk dolgozni, a munka egy rövid tízórai közbeiktatásával háromnegyed tizenkettőig tartott, majd folytatódott a nap az előzőhöz hasonlóan.
Esténként voltak egyéb programok is: kosármeccs, métázás a közeli focipályán, orgonahangverseny, film – az Én nem félek c. filmet láttuk, nagyon tanulságos volt –, közösségi játékok, amelyeket az egyik fiú szervezett, sőt még tábortüzet is raktunk, sütögettünk, ismerkedtünk a pápaiakkal.
Az egyik beszélgetésen Izsák atyát kérdezgettük a szerzetesi életről. Megtudtuk, hogy ahhoz, hogy a bakonybéli bencés szerzetes közösség ne függjön Pannonhalmától, megfelelő gazdasági alapok és minimum 12 szerzetes kellene. Bár sokan jelentkeznek, de nem mind állnak készen arra, hogy egész életen át csakis Istent szolgálják, ezért nem veszik be őket a rendbe. Izsák atya elmondta, hogy bárhová hívják őket, előtte megbeszélik egymás között, csak utána indulnak útnak. Időnként „szabadságot” kapnak, meglátogatják a családjukat. De a szórakozás sem áll távol tőlük! Ő például kéthavonta eljár a helyi táncházba, igaz, csak a körtáncokba áll be. Izsák atya a kosármeccsen is részt vett, sőt ő volt a legjobb játékos! Az egyik imaórán egy citera-szerű, gyönyörű hangú hangszeren kísérte az énekeket, és ahogy a hangok betöltötték a templomot, tényleg közelebb érezhettük magunkat Istenhez! Nagyon szép volt…
Elgondolkoztam: vajon tudnék-e így élni? Bakonybél nyugalma, a közelség Istenhez, még a munka is nagyon tetszett, de azt hiszem, nincsen bennem kellő komolyság és kitartás ehhez az élethez. Nagyon tisztelem a szerzeteseket, hogy örökre elkötelezték magukat, de azt hiszem, máshogy is lehet Istennek tetsző életet élni, a családról való lemondás nélkül is.
Hiányzik Bakonybél, hiányoznak az atyák, főleg Anzelm testvér… Most itt ülök a szobámban, nyakamban a búcsúzáskor ajándékba kapott csodálatos ír kereszttel, mentateát iszogatok, és visszagondolok erre az együtt töltött egy hétre, ami azt hiszem, mindannyiunk életének egy meghatározó élménye és kedves emléke marad.
Czenthe Lili
A képeket Gedai Zsuzsanna fényképezte.
Kapcsolódó cikkeinkből:
Igény, az volna rá! – Családos lelkigyakorlat a barátságról a dobogókői Manrézában
Salamon király és az önkéntesség
Tweet