Conchita arcáról lefolyik a festék
Május 25-én este a Loyola Caféban gyűltek össze azok, akik kíváncsiak voltak rá, hogy létezik-e szakállas nő. Igaz, ezt a kérdést végül senki nem válaszolta meg, de nem hiszem, hogy emiatt bárkinek hiányérzete volt.
Tornya Erika Sacre Coeur-nővér és Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes-pap, hivatásgondozók igyekeztek válaszolni a homoszexualitással, nemi szerepekkel, gender-elmélettel kapcsolatos kérdésekre, jómagam moderátor voltam. Igen erős hangulatú este kerekedett.
Rengetegen eljöttek, elsősorban a jezsuita 8-as mise fiatal résztvevői, legtöbben huszonévesek. A székek elfogytak, sokan álltak, még a bejárati galérián is. Lehet, hogy több hasonló, a fiatalokat közvetlenebbül érintő témában kéne fórumokat szervezni a házban? Úgy tűnik, ez nem is kérdés…
Elsőre megijesztett a tömeg, átéltem azt, amit tanárként mindig: a legnagyobb felelősség fiataloknak beszélni. Csaknem pánikba estem, annál is inkább, mert ez a generáció nem békés csendben várja egy program kezdetét, hanem kellemes, zajos káoszban. Második nekifutásra azért sikerült a figyelmet a beszélgetőkre terelni – szerencsére.
Elfogadható és elfogadhatatlan
Tornya Erika elsősorban arról beszélt, hogy manapság már nem is csak azt tartja gondnak a liberalizált közbeszéd, ha valaki megpróbál értékeket képviselni, hanem azt, hogy egyáltalán van értékrendje. Világunkban a média azt sugallja, hogy nincs is szükség értékrendre: a tolerancia nem egy középponthoz képest létező eltérés elfogadása, hanem egy atomizált tömegben való feloldódás verdiktje, ahol senki nem méri magát semmihez és senkihez. És ezt keresztényként nem lehet elfogadni, szó nélkül hagyni.
Koronkai Zoltán az együttérzés hangján beszélt a saját nemükhöz vonzódókról, hangsúlyozta, hogy a homoszexualitás kialakulásának okai elsősorban társadalmiak, s leginkább az apák hiánya játszik ebben szerepet: Milyen következményei vannak a férfiakra nézve annak, hogy apák nélkül nőnek fel, elsősorban nők nevelik őket otthon, a bölcsődében, óvodában, iskolában? Milyen társadalmi hatása van a hiányzó apaképnek, a hiányzó apai ölelésnek? Mi lesz ennek a következménye egyéni és társadalmi szinten? A tolerancia újfajta értelmezésének erőltetése milyen jövőt jelent Európa számára? Újra felmerült a homoszexuális lobbi erejének kérdése és a nagy tabu: lehet-e gyógyítani a homoszexualitást? Keresztény körökben állítják, hogy igen, az LMBT lobbi pedig minden módon azt hangsúlyozza, hogy nem, sőt, tevőlegesen is igyekszik megakadályozni azoknak a kutatásoknak a támogatását, pszichiáterek munkáját, akik ezzel a problémával foglalkoznak – s mindezt a szabadság jegyében.
Mindketten hangsúlyozták, hogy bármilyen életproblémához, így a homoszexualitáshoz való hozzáállás is a spirituális életen áll vagy bukik. Mert csak a spirituális elmélyülés adhat növekedést, pozitív változást az életben.
Mind Erika, mind Zoltán kiemelte, mennyire fontos, hogy ne ítéljük el a saját neméhez vonzódó, bizonytalan nemi identitású embert, hogy hallgassuk meg, próbáljuk megérteni a sebeit, problémáit.
Érdekes volt számomra, hogy a beszélgetés elég hamar a férfi, női nemi szerepre terelődött – nyilván a fiatalok számára ez volt a leginkább húsba vágó probléma. Erika kiemelte, hogy milyen módon tudja kiegészíteni a férfiak analitikus gondolkodását a nők szintetizálásra való nagyobb hajlama pl. egy munkacsoportban. Zoltán megosztotta azt a lelkipásztori tapasztalatát, hogy amíg úgy látja, milyen sok a klassz fiatal nő, nem látja a valóban férfias férfiakat, s bizony ők a lányoknak is nagyon hiányoznak.
Itt úgy éreztem, meg kell védenem a férfiakat: bármit is mondanak a feministák, a túlzottan magabiztos, a férfival szemben a saját jogait követelő nő elbizonytalanítja, mondjuk ki, kasztrálja a férfit, akinek – 21. század ide vagy oda – a nő elismerésére van szüksége. Egy nő és egy férfi egymás viszonylatában (is) élik meg saját nemi identitásukat. Minden eddigi élettapasztalatom ebbe az irányba mutat.
Szélsőségek – mikrofonnal a kézben
A közönség is megkapta a hozzászólás, kérdezés lehetőségét az est második felében. Számomra mindig megdöbbentő, hogy egy olyan programon, amikor a pulpituson ülők megpróbálnak árnyaltan, differenciáltan körüljárni egy problémát, miért a szélsőségesen egyoldalúan gondolkodók a legaktívabb hozzászólók?
Az első hozzászóló egyből szükségét érezte, hogy tudassa: a nő egyetlen valódi feladata az anyaság, hogy szüljön 3-4 gyereket, és a többi nem fontos. Egy másik felszólaló azt a provokatív kérdést tette fel, hogy mi az alapja az európai toleranciának, és vajon más kontinenseken, más vallásúak ugyanolyan toleránsak-e, mint a keresztények. És hogy meddig leszünk toleránsak Európában? Tornya Erika ezen a ponton egy kissé szenvedélyesen azt válaszolta, hogy a keresztény ember toleranciájának alapja Jézus Krisztus, aki maga adott példát arra, hogy mit is jelent a másik ember elfogadása. – Nem vagyok biztos benne, hogy a kérdező értette a választ.
Néha találkozom azzal, hogy magukat kereszténynek valló emberekből dől a gyűlölet. Így volt ez vasárnap este is – szerencsére csak 2-3 esetben. Hogy lehet ez? – teszem fel magamnak mindannyiszor a kérdést. A válasz talán nem is olyan nehéz: aki a kereszténységben csak egy dogma- és erkölcsrendszerre épülő vallást lát, és így gyakorolja a maga „hitét”, az előbb-utóbb elveszti a valódi, élő kapcsolatot Istennel. Mert ezt az élő kapcsolatot csak az ima, a szeretet útján lehet megtartani. És itt nem feltétlenül a megszokott imákra gondolok, hanem azokra a nagy csöndekre, amelyekkel Ferenc pápa imádkozott szentföldi útján…
És abban is biztos vagyok, hogy a formálisan vallásgyakorló keresztények elé pokoli tudatossággal vetik oda vörös posztóként az „okosok” az olyan bizonytalan, valójában elismerésre és szeretetre vágyó emberi lényeket, mint Conchita Wurst…
Szerencsére nemcsak romboló, de építő hozzászólások is voltak. Egy – remélem, a lányok számára vonzó – fiatalember arról beszélt, hogy a fiúknak nemcsak az apaképük, de az atyaképük is hiányzik, nincs hitük, és hogy milyen nehéz a városban megélni a férfiasságot, mert egy férfi csak a földdel való kapcsolatban tudja megtapasztalni saját teremtő erejét. Ő maga, sok-sok problémája után most azon fáradozik, hogy férfiköröket szervezzen, amelyekben a fiúk, férfiak kibontakoztathatják férfiasságukat. Beszélt arról is, mennyire fontos, hogy őszintén beszéljünk a saját problémáinkról, merjük megosztani saját élményünket. Erre csak annyit tudok mondani: Hajrá!
Esemény utáni védekezés
Az ilyen beszélgetések után mindig odajönnek néhányan még kérdezni, elmondani azt, amit nyilvánosan nem akartak. Így volt ez most is. Hozzám a keresztény homoszexuális közösség, a Mozaik egyik tagja jött oda, hogy elmondja, felháborította őt, hogy a szélsőségeket nem utasítottuk el keményebben. Ebben a maga szempontjából igaza volt. A mi szempontunkból pedig az a helyzet, hogy jobbnak láttuk, ha határozottan, de az irónia eszközével vagy pedig tanúságtétellel válaszolunk. Mindhárman úgy gondoljuk, hogy ezek talán még megadják a változás lehetőségét. Beszélgetőpartnerem elmondta még azt is, hogy milyen kétségei vannak a homoszexuális irányultság megváltoztatását célzó terápiával kapcsolatban: hiszen nem lehet mindenkit kigyógyítani abból, hogy a saját neméhez vonzódjon, s bizony, van, aki még rosszabb állapotba és helyzetbe került ennek hatására. Beszélt arról is, hogy őket az LMBT közösség is elutasítja, miközben a keresztények részéről is folyamatosan sorompókba ütköznek. Kialakult egy rövid, de jó beszélgetés, és nagyon reménykedem, hogy lesz folytatása!
„Ha egy ember meleg, és jó akaratú, és keresi az Istent, akkor ki vagyok én, hogy elítéljem őt… Nem az a probléma, ha valakinek ilyen hajlamai vannak. Mindannyian testvérek vagyunk. A probléma az, ha az ilyen orientációjúak lobbiznak, vagy ha mohó emberek vagy politikusok teszik ezt.” (Ferenc pápa)
Conchita arcáról lefolyik a festék
Láttam Conchita Wurst eurovíziós fellépését, és azt a modoros, melegbárok fellépőit idéző show-t is, amit a szavazás alatt előadott. Amikor néztem, valóban nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Sírjak azért, mert rájöttem, milyen jól összehangolt, nagyrészt politikai és anyagi haszon érdekében megrendezett akció elszenvedői lettünk (lásd Ulrike Lunacek, osztrák zöldpárti, a leszbikusságát nyíltan vállaló képviselőnő felszólalását az Európai Parlamentben). Nevessek azért, mert Conchita Wurst már annyira abszurd, hogy nem is szabadna mást tenni, mint egyszerűen nevetni rajta. Úgy, ahogy jókat tudok nevetni a Mona Lisa-paródiákon is.
De mégis inkább a szomorúság kerekedett felül, mert azon túl, hogy sajnáltam a jelenséggel megzavart gyerekeket, sajnáltam azokat is, akik bizonytalan nemmel születtek, mert az ő megcsúfolásuk is volt Conchita. S persze, amire sokan nem gondolnak: a saját maga méltóságának elvesztegetője is, hiszen még a nevét is felcserélte egy groteszk, a férfi-női szexualitást a legelemibben testi módon kifejező – mondjuk ki: gúnynévre.
Milyen jó téma lenne egy festőnek Conchita, amint magányosan, botladozva botorkál valószínűtlenül magas sarkú cipőjében, arcáról, a könnyeitől lefolyik a festék, és ott áll előttünk a kisemmizett, szomorú bohóc!
Kóczián Mária
Tweet