Talita

Harangöntés magyar mestereknél

A magyar harangöntők, az őrbottyáni Gombos család tagjai több nemzedék tudását öntik bronzba, és küldik mesterremekeiket távoli országok templomaiba is.

III. Callixtus pápa 1456-ban a déli harangszó elrendelésével hívta fel az emberek figyelmét arra, hogy a török veszély miatt, a kereszténység védelmében imádkozzanak a szabadságukért. Több mint fél évezrede a déli harangszó az egész keresztény világban a nándorfehérvári diadalra emlékeztet. A harangok szerepe ma sem változott, hívogatja az élőket, siratja a holtakat, jelzi az ünnepek idejét és a veszélyt. Ez a harangok spirituális szépsége – vallja Gombos Ferenc, aki kisgyerekkorától az őrbottyáni harangöntödében szinte játszva tanulta meg a mesterséget.

Szlezák László 1910-ben egy száz főt alkalmazó üzemet működtetett, és Magyarország aranykoszorús harangöntő mestere volt. Az ő nevelt fia volt Gombos Lajos, majd apáról fiúra szállt a mesterség. A családi hagyomány ma is folytatódik a harangöntő dinasztia két tagjával, az apával, Gombos Miklóssal és fiával, Gombos Ferenccel.

A legfiatalabb harangöntő, Ferenc közgazdásznak tanult, így az üzleti életben is jártas. Marketingtevékenységgel, hirdetésekkel, webfejlesztésekkel teszi ismertebbé és gazdaságosabbá a családi céget. A vállalkozás nemcsak harangöntéssel foglalkozik, hanem a harangokhoz tartózó lengő- és állványszerkezetek tervezésével és gyártásával is, s mindenfajta, a harangokkal kapcsolatos munkát – a villamosítástól a csapágyazásig – elvégeznek, de öntöttek már ágyúcsövet is.

Bár a kohászatban újonnan alkalmazott eszközök közül is használnak néhányat, a vállalkozás ma is manufaktúraként működik. A fejlesztések olyan területeken képzelhetők el, mint például a harangjátékok gyártása és hangolása, amelybe nemrégiben kezdett a cég.

A harangöntés nem csupán mesterség, hanem a magyar kulturális hagyományunk része, és jeles emlékeivel kapcsolatos. Az a szépsége, hogy a megrendeléstől a felszentelésig végig lehet kísérni munkájuk eredményét, mondta Gombos Miklós a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában.
A világban számos helyen találhatók Gombos-harangok: Manus-szigetén (Pápua-Új-Guineában), Kamerunban, Tanzániában, Németországban. Olaszországban, Ausztriában, Oroszországban, Izraelben, Mauritiuson, de a Sevillai Világkiállítás magyar pavilonja részére is készítettek harangokat.

A harangkészítés történetéről

A harangöntés a templomi vagy profán célú harangok előállításának művelete. Az ókorban is használtak csengettyűket, kis harangokat. A 6-7. századtól váltak a keresztény istentiszteletek szereplőivé. A 18. századig a harangöntők egyben ágyúöntők is voltak. A harangok bronzból és acélból készülnek.
Magyarországon a mesterség a 11. században honosodott meg, de a 20. század elejéig nem volt jellemző a harangöntés, általában német vagy osztrák mesterek készítették a hazai templomok számára a harangokat. Az első világháborús harangelkobzások, rekvirálások azonban felkeltették a magyar iparosok figyelmét a jövedelmező üzlet lehetőségére, melynek köszönhetően az első világháború után az eddigi tendenciával ellentétben magyar harangöntők kerültek túlsúlyba. A 20. században neves harangöntők voltak Seltenhofer Frigyes, Szlezák Rafael és Szlezák László, Gombos Lajos (a jelenlegi harangöntő apja) – ők mind csak bronzharangokat készítettek –, illetve a Budapesti Ecclesia Harangművek. Ez utóbbitól származik országunk második legnagyobb harangja a Szegedi Dómban.

Ma itthon csak egyetlen harangöntő működik, az őrbottyáni Gombos Miklós, aki bronz- és acélharangokat egyaránt önt. Jelentős a passaui székhelyű Perner harangöntöde munkássága is Magyarországon: 1990 óta készítenek hazánk számára harangokat. Innét származik az ország legnagyobb harangja, a Szent István bazilika 9250 kg-os Szent István-nagyharangja.

A harangöntés folyamata

A harangöntés a harang megtervezésével kezdődik: megmérik a templom többi harangjának hangját, amelyekkel az új harangnak konszonánsnak kell lennie. A kívánt hang és tömeg alapján tapasztalati képletek felhasználásával megszerkesztik a harang formáját. Ezután elkészítik a magharangot, egy üreges agyag- vagy téglakupolát, ami amellett, hogy az öntőforma belső részeként szolgál, kemenceként is funkcionál majd, saját tűztérrel és huzatszabályozó nyílással rendelkezik. A mag felületét faggyú-viasz-grafit keverékkel vonják be; ezen agyagból vagy más tűzálló anyagból elkészítik a leendő haranggal azonos formájú álharangot vagy hamisharangot, és viaszból megformázzák rajta a díszeket és feliratokat. Az álharangra ecsettel felviszik a finomsárnak nevezett agyagot, samottlisztet, tojást, cukrot és apróra vágott emberi hajat is tartalmazó keveréket. A több rétegben felvitt finomsár alkotja a köpenyt, a leendő öntőforma külső felét. A köpeny külsejébe abroncsokat és emelőhorgokat erősítenek.

A forma elkészülte után a magban lévő kemence segítségével 800–900°C fokon kiégetik az agyagot, egy emelőszerkezettel felhúzzák a köpenyt, eltávolítják az álharangot, visszaengedik a köpenyt, majd a formát egy öntőgödörbe helyezik, és a tetején lévő beömlőnyílást kivéve földdel betemetik és ledöngölik, hogy a beöntött fém ne nyomja szét a formát. Az öntéshez 78% vörösrezet és 22% ónt tartalmazó keveréket használnak, 1200–1300°C fokon. Néhány nap hűlés után a harangot kiássák és kiemelik, leverik róla a formát, majd megtisztítják, köszörülik, reszelik, csiszolják. Végül egy hangvillával ellenőrzik, hogy a harang a megfelelő hangot adja-e; ha nem, az egész eljárást elölről kell kezdeni. Ha megfelel, elkészítik és felszerelik a kovácsoltvas harangnyelvet. Összességében egy-egy harang készítése akár öt hónapig is eltarthat.

Egy magyar szabadalom alapján készítenek alumíniumból, illetve alumínium-ón ötvözetből is szép hangú harangokat. Ezek kialakítása némiképp eltér a bronzharangokétól, feltűnőek a köpenyen lévő kivágások.

Szöveg és képek forrása:  http://richpoi.com