Miért fáj a szülés? Két szülésem története
Kétszer szültem gyermeket, két különböző élmény, mindkettő mélyen bennem él. Először 28 évesen a kórházi eljárások szerint, másodszor 44 évesen a természet rendje szerint. E második szülés a női lét legnagyobb eseményének csodálatos élménye volt számomra.
Az első alkalommal 28. születésnapomhoz közeledtem, örömmel vártam asszonylétem beteljesedésének újabb fordulóját. Magáról a szülés folyamatáról bőven rendelkeztem ismerettel, orvostanhallgatóként segédkezhettem babák világrajövetelénél, mentőtiszti vizsgámon bábun még faros szülést is levezettem. Úgy gondoltam, felkészülten várom a rajtam bekövetkezendő eseményeket.
A női klinikák egyikén választottam orvost. Nagy szaktudású szülész-nőgyógyász kollégát, aki hamar megnyerte a bizalmamat. Egy nappal a terminusom előtt vizsgálatra hívott, épp ügyeletes volt azon a szép tavaszi vasárnapon. Látván a kétujjnyira nyitott méhszájamat, burokrepesztést javasolt. Szívesen megvártam volna, míg a baba magától jelentkezik, de végül is megnyugtatott a tény, hogy a választott orvosom most ráér, jelen van, nem kell váratlanul ugrasztanom a távolból. Ugyanakkor zavartan álltam a feladat előtt: nem tudom, hogy most hogyan kell szülnöm? Mit kell tennem majd a burokrepesztést követően, hogy a vajúdás beinduljon?
Vágytam volna a férjem jelenlétére, de akkoriban még egyetlen nagy közös szülőterem volt a klinikán, más asszony is szült, nem jöhetett be hozzátartozó.
Orvosom azzal bocsátotta el a férjemet, érdeklődjön majd este 6 és 7 óra között, hol tart a szülés. Majd délután 3 órakor megrepesztette a burkomat. A természet ismeri a rendet, három perc múlva jelentkezett az első fájás. Szépen jöttek is egymás után mintegy hárompercenként, ettől megnyugodtam. A legjobban a pocsolya zavart, amiben feküdtem. Elfolyt magzatvizem kihűlt, én fáztam, nem volt senki sem a vajúdóban, akinek szólhattam volna. Szigorúan feküdnöm kellett, a burokrepesztést követően nem kelhettem fel. Hosszan vártam, míg végre benézett a szülésznő, s kérésemre kicserélte szárazra az ágyneműmet.
A fájások menetrendszerűen jöttek hárompercenként, nézegettem a karórám, és a fájásszünetekben békésen aludtam. Orvosom biztatott: szépen tágul a méhszájam. Egyszer csak sűrűsödni kezdtek a fájások, egyre nagyobb erővel vették birtokba a testemet, a hozzám bekukkantó bába is észrevette. Átkísért a szülőszobába, felfektetett egy teljesen vízszintes, kemény ágyra, rácsatolta a hasamra a CTG két érzékelővel ellátott pántját. Követte volna vele a baba szívhangját, de én az oldalamra fordultam, letámasztottam nagy hasam az ágyra.
„Tessék hanyatt feküdni, így nem hallom a szívritmust!” – szólt rám többször is a szülésznő.
Én már hónapok óta képtelen voltam a hátamon feküdni, valamit nyomott bennem ilyenkor a baba. Először szelíden próbáltam erről tájékoztatni, végül minden orvosi tekintélyemet össze kellett szednem, úgy szóltam rá, hagyjon engem békén, vegye tudomásul, hogy csak oldalt fekve vagyok képes vajúdni!
Amikor eltűnt a méhszájam, az orvosom arra kért, vegyek egy nagy levegőt, és nyomjak lefelé. Engedelmesen követtem az utasítását, éreztem, amint a vérnyomás megy felfele a testemben, a fejemben, végül elérte a koponyatetőmet, és akkor elvesztettem pillanatra az öntudatomat. Iszonyatosan rossz érzés volt! Sokkal rosszabb, mint a méhem erőteljes összehúzódása! Mégis meg kellett párszor ismételni, én meg kétségbeesetten féltem az agyvérzéstől. De a baba nem jött ki, és ekkor az orvosom rányomott a hasamra, míg ki nem csusszant testemből a leányom. Ott feküdt a két lábam között az élénken rúgkapáló, sivalkodó gyermekem, feltámaszkodtam a könyökömre, és gyönyörködtem a rózsaszínű, egészséges, érett babában. Éreztem a lecsorgó könnyeimet.
Megszólalt a telefon, fél hét volt, a férjem érdeklődött utánunk. „Hallja, ez a maga lánya!” – válaszolt orvosom, és a levegőbe tartotta a kagylót. Hamarosan elvágták a köldökzsinórt, elvitték a lányomat fürdetni, öltöztetni. Bepólyálva odahozták megmutatni, rövid pillanatra még láthattam, majd elvitték, mondván, holnap reggel tízkor találkozhatom vele legközelebb.
Közben kaptam egy injekciót, megszületett a méhlepényem, kiderült, bennmaradt egy darabja. Erősen véreztem. Orvosom nyugodt hangon tájékoztatott, hogy most el fog altatni, fel kell nyúlnia a méhembe.
Jobb számomra az altatás, mert sokat kell varrnia, a gátmetszésen kívül végigszakadt a hüvelyem a méhszájig.
Mire felébredtem, a férjem állt mellettem.
Még hosszú időbe telt, míg begyógyultak a sérüléseim. Három hétig nem volt szabad leülnöm, de állva vagy fekve is fájtak a sebeim. A varratok begyulladtak. Nyolc hét után végre elállt a vérzésem. Kezdtem magamhoz térni, de ekkor a hüvelyemben egyre fokozódó égető érzés támadt. A hüvelysérülések mentén vadhús nőtt.
Az évek teltével halványultak a szülésem körüli élmények kellemetlen részei, s mind jobban vágytam újabb babára. Tizenhat hosszú évet kellett várnom következő gyermekem megérkezésére. Negyvennégy évesen készültem második szülésemre. Szerettem volna a természet rendje szerint átélni a női létnek ezt a fontos eseményét. Lehetőleg csak a legszükségesebb művi beavatkozással. Ugyanakkor igényem volt jó szakember jelenlétére, aki észreveszi azt a pillanatot, amikor hirtelen szükség adódik gyors orvosi beavatkozásra – megmentve vele a baba épségét és életét.
A meddőséggel való küzdelmem hosszú évei alatt a húgom rendszeresen elmesélte szülései történetét, ezzel is bíztatva engem az anyaságra. Hat gyermekéből négyet a természetes szülés módszerével segítettek világra. Megfogtak engem is az élményei.
Felébresztette bennem a vágyat a szülés természetes útján való átélésére, s olyan orvost kerestem magamnak, aki ezzel a módszerrel dolgozik.
Újdonságot jelentett számomra a bábaválasztás lehetősége. Bábámmal négy héttel a szülés előtt ismerkedtem meg, ő végezte az utolsó hónapban hetenként esedékes CTG vizsgálatot. Leült velem beszélgetni a várandósságról és a szülésről. Valami olyasmit nyújtott nekem, amit eddig nem tapasztaltam. Sem orvosként, sem szülésen átesett anyaként. A szülésznőm arról beszélt, hogy a baba világra hozatalának titka ott rejtőzik minden nőben. Bennünk van minden képesség, ami a szülés véghezviteléhez szükséges. Bízhatom a testemben, tudja, mit kell tennie, csak hagyatkozzam rá. Az ő feladata az lesz, hogy engem és a babát támogasson ebben a gyönyörű folyamatban. Választott bábám a szavaival felemelt, erőt adott, feloldotta bennem az előző szülésem óta bennem rekedt szorongásokat.
Ha szeretnéd elolvasni a folytatást, kattints ide: csaladhalo.hu
Ha fontosnak tartod, hogy a kórházi szülészeteken legyen lehetőség természetes módon, felesleges orvosi beavatkozásoktól mentesen szülni, látogass el erre a weboldalra, és írd alá a petíciót is! http://szuletek.iweb.hu/
A képek csak illusztrációk. 1. kép, 2. kép
Hasonló cikkeink:
Természetes szülést – kórházban!
“A szülés nagyon női misztérium”
Tweet