Talita

Keresztény női magazin

Örökbefogadás 3. – A mi történetünk

Hanga_030
Férjemmel huszonkét éves korunkban ismerkedtünk meg. Elég gyorsan kiderült mindkettőnk számára, hogy együtt képzeljük el további életünket. Tudtuk, hogy szeretnénk gyermekeket, de azt, hogy ez csak tizenöt év múlva következik be, nem sejtettük.

Eleinte nem aggódtunk, gondoltuk, fiatalok vagyunk, nem kell kapkodnunk. Néhány év elteltével azonban orvosi segítséget kértünk, mert a várva várt baba csak nem akart megérkezni. Több éves (egy évtizedes) küzdelem sem vezetett eredményre. Beavatkozás beavatkozás után, műtét műtét után. Remény, reményvesztettség, könnyek, fájdalmak – együtt. Az örökbefogadás gondolata viszonylag korán felvetődött. Érdekes, hogy én barátkoztam meg nehezebben a gondolattal, aki „tehettem” gyermektelenségünkről. Féltem. Nem magamat féltettem, hanem a gyermeket, akit esetleg nem tudok majd szeretni, vagy nem úgy, ahogy kéne. Ma már mosolygok ezeken a gondolatokon, de értem, ha valaki hasonlót érez.

Harminchét évesen lettem az első lányom, Réka anyukája. Emlékszem, amikor Budavári Zita, a Bölcső Alapítvány vezetője telefonált. Elsőre azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy fiú vagy lány. Aznap éjjel nem aludtunk, csak fogtuk egymás kezét, és mondogattuk egymásnak: anyuka, apuka. Másnap rohantunk a kórházba. Az akkor háromhetes baba mosolygott, amikor megfogtam. Én csak sírni tudtam. Fecó alig merte kézbe venni. Hihetetlenül boldogok voltunk. Néhány napunk volt csak, hogy mindent elrendezzünk itthon, munkahelyen, hivatalokban. Rengeteg segítséget kaptunk barátainktól, ismerőseinktől. Rékát huszonhét naposan hoztuk haza a kórházból. A környezetünket rögtön értesítettük az örökbefogadásról, így sikerült elkerülnünk a félreértéseket, találgatásokat. A faluban nem tudtam úgy végigtolni a babakocsit, hogy ne állítsanak meg minket lépten-nyomon. Soha egy rosszindulatú megjegyzést nem hallottam. A helyi pék anyukája nagy adag, finomabbnál finomabb péksüteményt hozott a hazaérkezésünk utáni napokban. Volt néni, aki elmesélte, hogy az unokája hasonló cipőben jár, mint mi, és nagyon szeretné már hozzánk hasonlóan boldognak látni őt. Persze akadtak „érdekes” kérdések is, amikre megpróbáltam őszintén, türelmesen válaszolni.

Kinga két és fél évvel később lett a mienk, szintén “bölcsős” baba. Azt gondoltuk, mi már profik vagyunk, és különben is jeleztük az alapítvány felé, hogy szeretnénk kistestvért. Tévedtünk. A meglepetés, a jó értelemben vett káosz, a boldogság ugyanakkora volt a második gyermeknél is. Őt huszonhat naposan hoztuk haza. Rékához képest apró volt, de hatalmas szemű, nagyhangú, gyönyörű kislány. Környezetünk már nem csodálkozott, csak a vérszerinti – szívszerinti kérdést kellett tisztázni. A gyerekeinknél ez nem volt téma. Kinga nagy küzdő, csupa szív gyerek. Anyukának, balerinának, királynőnek készül, és már kiscsoportban férjhez ment.

csaladKinga után sokáig szerettünk volna örökbe fogadni még egy gyermeket. Tudtuk, nem erőszakoskodhatunk, hiszen sokan várnak az első babára is. Múltak az évek, újra dolgozni kezdtem, a remény fogyott. A mieink már nagyok, a kisbabás gondokat elfeledtük, könnyen jöttünk-mentünk. Fiatalabbak nem lettünk, mindketten közel voltunk a negyvenháromhoz. Úgy döntöttünk, nem újíttatjuk meg alkalmassági papírjainkat. Ezt Zitának is elmondtuk, ő sem biztatott minket. Elfogadtuk a helyzetet, örültünk cseperedő lányainknak, éltük mindennapjainkat.

Aztán több mint egy éve megkeresett minket Zita: Rékának kishúga született, vállaljuk-e? Persze! Ő, Hanga már nyolc naposan itthon volt. Mivel nem voltak megfelelő papírjaink, először csak gyámjai lettünk, majd az alkalmassági határozat megszerzése után őt is örökbe fogadtuk. A lányok rajonganak érte. Első perctől tudják, hogy ugyanabból a pocakból érkezett, mint Réka. Ezt nehéz is lenne tagadni, mert teljesen úgy néz ki, mint Réka kiskorában. Ha a középső lányom előtt kérdeznek erről, ő öntudatosan közli, hogy neki Hanga a szívszerinti testvére.

Így váltunk nagycsaláddá. A lányok rengeteg boldogságot hoztak az életünkbe. Nem is tudok mit kezdeni az olyan mondatokkal, mint: „Úgy becsüllek benneteket.” „Olyan fantasztikus, hogy ezt vállaltátok.” Mi ebben a történtben semmi különlegeset nem teszünk, csak három nagyszerű kislány szeretetét fogadjuk el, akik teljessé tették az életünket. És persze viszont szeretjük őket.

Sokan megkérdezik, nem bánom-e, hogy nem hamarabb jelentkeztünk örökbefogadásra, hiszen sok szenvedést megúszhattunk volna. Nem! Nem! Nem! Ennek így kellett történnie, hiszen Ők a mi lányaink! Biztos lesznek nehezebb napjaink is. Előttünk még a kamaszkor. Tudom, hogy túl leszünk rajta, hiszen őszinték vagyunk velük, bízhatnak bennünk.

Manapság sokat vitatkoznak az abortuszról, az örökbefogadásról. Én halálom napjáig hálás leszek a vérszerinti anyáknak, hogy nem az abortusz mellett döntöttek, hogy egyik lányom sem végezte a kukában. A világ sokkal kevesebb lenne nélkülük.

 

Lukács Zsuzsanna

Kapcsolódó cikkünk:

Az életet másnak adni – botrány?


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162