Talita

Keresztény női magazin

Online tombol a #metoo mozgalom, de a virtuális valóság nem valóság!

 

Kifejezetten ritkán érzek késztetést arra, hogy nyilvánosan megosszam a véleményemet és a gondolataimat valamiről. Ez a #metoo mozgalom viszont erre késztet. Igazából az foglalkoztat igazán, hogy van-e ennek bármi értelme. Ez egy nyitott kérdés bennem, és én szeretném a legjobban, hogy a válasz IGEN legyen. A kérdés azonban nem csak úgy random jött.

Tegnap az egyetemről tartottam hazafelé, amikor a mellettem ülő lányt két velünk szemben ülő, nem túl bizalomgerjesztő külsejű utastársunk (az egyik nő volt) kiszúrta magának, és összeszólalkoztak vele. Mivel a lány a következő megállónál leszállt, még néhány mondat erejéig a tudta nélkül firtatták, hogy mire vágyott szexuálisan, valamint mit érdemelt volna, azonban a lány nélkül ez már nem volt izgalmas. Ellenben én továbbra is ott ültem, így én lettem a következő áldozat.

Annyira sokkoltak a hallottak, hogy nem figyeltem sem az időt, sem a megállókat, de kb. öt megállót mentünk úgy, hogy a velem szemben ülők fennhangon ecsetelték, hogy én valószínűleg mekkora k**** vagyok, mit akarok minden férfitól, mit nem kapok meg, mire lenne szükségem, és még sorolhatnám. Mindezt olyan obszcénül, hogy megállt a vér az ereimben. A végére mindez odáig fajult, hogy az említett hölgy arra próbálta rávenni a srácot, aki vele volt, hogy mondja már meg nekem, hogy nem fog megsz*patni, bármennyire is szeretném. Ők valamivel előbb szálltak le, mint én, és tulajdonképpen ennyi is a történet. #metoo és már mehet is Facebookra, jöhetnek a sajnálkozó kommentek.

Sajnos nem ennyire egyszerű a dolog, hiszen nekem nem az eddig leírtak fájnak igazán. Azért is nem szálltam le, mert tudtam, hogy én ezt kibírom, de ha otthagyom őket, egészen biztosan kiszúrnak maguknak valaki mást, akiről talán ezek nem peregnek le úgy, ahogy rólam.

Ami viszont fájt és azóta is fáj, hogy nem egy üres metrókocsiban utaztunk. 5 óra, azaz a munkaidő vége után jártunk valamennyivel, és jópáran utaztak velünk egy kocsiban, és hallgatták a velem szemben ülőket, akik a megszokottnál hangosabban beszéltek. Azonban ennek ellenére SENKI nem segített!! És segítség alatt nem feltétlen arra gondolok, hogy kiállhattak volna értem, és bevédhettek volna. Tudom, mennyire ijesztő volt az a nő, én sem mertem kiállni magamért vele szemben. De egy együttérző pillantás is megtette volna, vagy néhány vigasztaló szó, akár csak miután a páros leszállt, és még utoljára bedörömböltek hozzám az ablakon keresztül, mindenféle jelzőkkel illetve. De nem volt senki, aki mellém állt volna, vagy valami halvány kis jelét adta volna az empátiának. És ez fáj.

Ezek után persze kiírhatom Facebookra a történteket, hogy kizsaroljak némi együttérzést, és ne érezzem magam teljesen egyedül és kiszolgáltatottan. De mi értelme van annak, hogy az emberek a virtuális világban melletted állnak, ha a valóságban ez nincs így? Elolvasnak öt #metoo-val ellátott storyt, esetleg még nyomnak is rá egy sad reaction-t, aztán lazán végignézik, ahogy a metrón fiatal lányokat molesztálnak.

Így már nem tudom, jó-e egyáltalán, hogy ennyien kitálalnak, hiszen ezután, ha ilyesmi atrocitás ér, az egy olyan helyen is fájni fog, ahol azelőtt nem fájt. Lányok (és fiúk és nők és férfiak), annyira sajnálom, hogy bántottak titeket, de amikor olvasom a történeteiteket, és látom a sok sad reaction-t és sajnálkozó, együttérző kommentet, rosszul leszek. Én nem akarok egy olyan világban élni, ahol virtuális együttérzésért kell kuncsorognunk, ha valami rossz történik, hiszen a valóságban nem számíthatunk ilyesmire. Talán, ha figyelnénk egymásra, és nem lennénk ennyire passzívak, sokkal kevesebb áldozatnak kéne most kitálalnia…

Forgács Laura


Hozzászólások

  • bondor szerint:

    A metoo kampány lényege számomra a szembesítés. A tuskó tuskó marad, de van, aki nem szándékosan tuskó, ő változhat, a többi pedig, aki nem bunkózott még és nem is tervezi, észreveszi, hogy ez egy létező jelenség. Most sokan megérthetik, hogy ez egy sajnálatos, és mély nyomokat hagyó dolog, és be lehet fejezni az áldozathibáztatást. Ha ez meg van, akkor lehet beszélgetni prevencióról és arról is, miért kell ilyenkor kiállni a másikért valamilyen formában. De nem tudsz érdemben beszélni ezekről, ha az alap nem tiszta, hogy de bizony nincs, azaz konkrétan nincs olyan nő ismerőse szinte senkinek, aki ne lenne érintett.

  • Ifkó M. Judit szerint:

    Amikor én kiírtam, hogy me too, azért tettem, hogy jelet adjak. Mint egy aláírásgyüjtéskor – egy aláírás, egy tanuságtétel az adott dolog mellett. Mivel az abúzus sajnos több okból egy agyonhallgatott dolog, és az agyonhallgatás nem könnyíti meg az áldoztat életét, ez a “kampány” nekem arra jó, hogy szembesítsen azzal sok embert, hány nő hordozza magával ezeket a szörnyű titkokat. És a trauma feldolgozása a róla való beszéléssel kezdődik. Ha az én szánalmas kis 5 betűm egyetlen nőt is segíttet abban, hogy hosszú évek vagy évtizedek után nekidurálja magát és szembenézzen a múltjával, már megérte kiírni. Mert szembenézés, róla beszélés nélkül csak marad a titok, ami sunyi módon fejti ki a hatását. Például egyszer csak azt vesszük észre, hogy az örömteli szexualitás számunkra csak álom, vagy éppen emberi kapcsolataink rogyadoznak körülöttünk. Szóval nekem erről szólt a #me too.

  • Balkuné Szűcs Emese szerint:

    Kedves Laura!

    Köszönöm neked ezt a történetet. Számomra fontos, hogy kifejezted, az együttérzés megnyilvánulásának hiánya fájt leginkább ebben a helyzetben. Nyilván az utasok 99%-nak egyértelmű volt, hogy a nőnél elmentek otthonról, ezért nem avatkoztak bele. Csak könnyű kívülről azt gondolni, hogy az áldozat is hiheti ugyanezt. Megértem a csalódottságod és haragod az emberek érzéketlensége és közönye miatt. Az agresszor így pontosan elérte, amire vágyott: bántott, és ezzel nemcsak az áldozatot, de a többieket is megfélemlítette. Átélhette a mások feletti hatalmát. Ha sokan leírják a történetüket, talán előbb-utóbb átjön a közvélemény számára, hogy nem elég gondolatban együttérezni, nem elég sajnálni az áldozatot. Ott, abban a helyzetben, nyíltan, határozottan és bátran kell cselekedni. Talán, ha már az óvodában elkezdjük tanítani, hogy állj ki a társad mellett! nézz szembe az agresszorral! együtt erősebbek vagytok! ne hagyd egyedül a szenvedőt! akkor a következő generáció képes lesz az ilyen helyzeteket jól megoldani. Magyarország túl sokáig élt diktatúrában, ami ennyire megnyomorított bennünket. Valahogy innen kell továbblépnünk.

  • Puiz András szerint:

    Férfiként alig merek hozzászólni, mert nyilván el sem tudom képzelni, milyen lehet ilyen zaklatást nőként átélni. Pláne nem akarom senkinek megmondani, hogy mit tegyen, mit gondoljon. Viszont amit mondani akarok, az egy olyan általános meglátás, aminek itt is lehet jelentősége. Ezért remélem, nem tűnik tolakodásnak, mansplainingnek, vagy ilyesminek.

    Nevezetesen: gyakran hallom, hogy a szociális médiában minden csak virtuális, a lájkok, szmájlik csak gyenge pótlékai a valós érzelmeknek, emberi interakcióknak, kapcsolatoknak. Azt nehezményezed, hogy adott helyzetekben nem segítenek a fizikai valójukban jelen lévő emberek, hanem csak a Facebookon kattintgatnak, ami ugye baromi keveset ér: egy online reakció nem véd meg senkit, nem akadályoz meg semmilyen atrocitást, és nem is kerül semmibe – viszont könnyű vele hivalkodni, úgy tenni, mintha valaki komolyan venne egy ügyet, miközben éles helyzetben ő is csak lehajtott fejjel várná, hogy véget érjen az incidens.

    Ez mind igaz, de szerintem nem fedi a teljes igazságot. Persze, lehet így is használni a Facebookot: egy arctalan, virtuális tömeghez beszélni, és bezsebelni az értéktelen reakciókat. De arra is lehet használni, hogy igazi, cseppet sem virtuális, és pláne nem arctalan ismerőseinkkel, egykor közeli barátainkkal, külföldre költözött, elfoglalt, gyerekeket nevelő, más időzónában élő, vagy a rendszeres érintkezésből más okból, gyakran önhibánkon kívűl kikopott emberekkel tartsuk ott a kapcsolatot: azokkal, akik fontosak valamennyire, és mi is nekik, annak ellenére, hogy akármilyen oknál fogva akár évek óta nem ültünk le beszélgetni. Sok tucatnyi olyan ismerősöm van, akivel ha véletlenül összefutnánk, órákat tudnánk beszélgetni, mintha nem tíz éve, hanem tegnap tettünk volna utoljára ilyet.

    Épp a #metoo hatására vettem fel a fonalat egyik kedves általános iskolai osztálytársnőmmel, akivel vagy húsz éve nem beszéltem, de most elmesélt egy olyan szatíros sztorit több évtizeddel ezelőttről, amire én is élénken emlékeztem (az egész kerület ezzel a figurával volt elfoglalva akkoriban, viszont az osztálytársnőmet konkrétan meg is környékezte), és ennyi év után is tudtunk egymásnak újat mondani az incidens körülményeiről, utóéletéről.

    Az okostelefonok, a szociális média, akárcsak korunk egyéb kétes hírű vívmányai, valóban alkalmasak arra, hogy kiragadjanak minket a (gyakran szomorú) valóságból. De nem feltétlenül kell, hogy virtuális valósággal pótolják az igazit: közelebb hozhatnak igazi emberekhez, akik csak a fizikai valójukban nincsenek jelen.

    Aki a Facebookon virtuálisan reagál a zaklatás hírére, nem biztos, hogy csak biztos távolságból tesz ilyet. Nem tudhatjuk: kötve hiszem, hogy lájkolók között akár egy ember is lenne, aki az atrocitást tétlenül végignézte volna a helyszínen. Miért ne bízzunk abban, hogy az online reakciókat nem színtiszta gyávaság és képmutatás vezérli, hanem esetleg valódi együttérzés, hajlandóság a cselekvésre, vagy akár felismerés, változás? Ha akár egy lájkoló (vagy nem lájkoló) is van, akiben egy ilyen írás hatására érik meg az elhatározás, hogy legközelebb közbe fog avatkozni, akkor talán már megérte.

    Mit gondolsz?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162