A szobrászművésznő és Szent Benedek
Szent Benedek ünnepén, március 21-én Tiszaalpáron, a Szent Benedek Leányai Társasága kolostorában jártunk. Kedves barátnőnk, Miletics Katalin Janka szobrászművésznő hívott meg bennünket az ünnepre elkészült Szent Benedek szobra felszentelésére.
Szent Benedek leányai itt mindent maguk termelnek meg és dolgoznak fel. Így az ünnepi ebédhez a krumplitól a bodzaszörpig és a finom borig minden saját munkájuk eredményeként került az asztalunkra.
És megtudtuk azt is, hogyan “kelt életre” a szobor.
Szobrászművésznő és obláta
Miletics Katalin Jankát közel tíz éve ismertem meg egy keresztény meditációs közösségben, ahol képzőművészeti alkotásokat is elemezgettünk profán és szakrális szempontból egyaránt. Nagyon érdekes volt, ahogyan ő az alkotóművész szemével látta és láttatta meg velünk is egy-egy műben az igazi mondanivalót vagy titkot. Ezen alkalmak némelyikén az ő munkáinak (érméinek, kisplasztikáinak, samottból és fából készült keresztútjainak) bemutatásra is sor került, melyekhez mindig társult saját gondolat, vers, filozófia. Látszott, hogy minden alkotása valahol szívének-lelkének legbelsőbb részében fogant.
Megtudtuk, hogy már évtizedekkel ezelőtt elköteleződött Isten szolgálata mellett a bencés rend oblátájaként , ekkor kapta a Janka nevet. Azóta sok munkája díszíti az ország szakrális épületeinek – köztük a Pannonhalmi Bencés Apátság és a Tiszaalpáron működő Szent Benedek Leányai Társasága kolostorának – külső és belső falait, tereit. A tiszaalpári zárda kis kápolnájának bejáratánál már korábban is állt egy aprócska Szent Benedek szobor, de a nővérek úgy gondolták, hogy méltóbb lenne, ha egy nagyobb erejű mű kerülne a helyére. Így tehát felkérték Janka testvért a szobor elkészítésére.
Szent Benedek – az engedelmesség fegyverzetében
Janka testvér az ezredforduló tájékán választotta ki azt a hársfarönköt, amelyben Szent Benedeknek csendre intő mozdulatát meglátta. Ahogy elmesélte, munkáját végigkísérték a benedeki regula prológusának első mondatai:
„Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen, fogadd a jóságos atya intéseit készségesen és tettekkel teljesítsd, hogy visszatérj az engedelmesség fáradságos munkájával ahhoz, akitől elszakadtál az engedetlenség tunyasága által. Hozzád intézem most tehát szavaimat, aki lemondasz saját akaratodról, és az engedelmességnek hatalmas és hírneves fegyverzetét veszed magadra, hogy Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy.”
A tervezés első fázisaként előbb a rajzlapon felskiccelve próbálta oda a szent könyveket tartó szekrény tetejére, majd ezután kinagyolta a farönkből Szent Benedek alakját, glóriáját, csendre intő mozdulatát, balkezébe pedig az elhagyhatatlan könyvét, a Regulát.
Hét évvel ezelőtt egy Győr-környéki kirándulásunk alkalmával néhányan felkerestük Pannonhalmán a művésznőt – ahol ő a bencés apátság művészeti anyagának gondozója –, hogy lássuk munkálkodás közben is. Akkor már a kinagyolt Benedek fogadott bennünket.
Majd évekig nem hallottunk e szobor felől. Pedig, ahogy Katalin Janka elmesélte, volt, hogy maga a szobor szólította meg, hogy itt-ott le kellene faragni róla néhány forgácsot, de volt úgy is, hogy a magát kellett „megreguláznia” a fenti idézettel a munka folytatására.
Tavaly történt, hogy a művésznő budapesti lakásában újra megpillanthattam Szent Benedeket. Fölénk magasodva várta, hogy tovább simuljon a fafelület, előtűnjenek újabb apró részletek, s élővé váljon a tekintet. Megtudtam, hogy Katalin Janka faragás közben is párbeszédet folytatott Benedekkel. Kérdezz-felelek…, kérdezz-felelek… – így készült a mű nap-nap után.
„Imádkozz és dolgozz!” – így szól az egyik jelentős benedeki mondat, mely a szemlélődő és a tevékeny élet tökéletes egyensúlyát eredményezi.
Majd ez év februárjának végén, az utolsó simítások előtt valami egészen különös jelenség szemtanúja lehettem. A művésznő megsimogatta a szobor arcát, s az számomra megelevenedett. Olyan volt, mintha Szent Benedek maga nyújtotta volna oda az arcát, mint a szeretetvágyó kisgyerekek szokták, hogy: „Íme, itt vagyok, simogass meg, Janka testérem, te voltál az Úr eszköze, igen ez én vagyok, Benedek, általad most megelevenedtem…”
Március 21-én, Szent Benedek ünnepén pedig Tiszaalpáron, a Szent Benedek Leányai Társaságánál, a zárda kis kápolnája mellett méltó helyére került a szobor. Felszentelésére Keresztfalvi Péter bencés atya 600 km-t utazott Ausztriából, s örömmel konstatálta, hogy ebben a zárdában milyen jó szellemiség és rend honol.
Szent Benedek leányai itt mindent maguk termelnek meg és dolgoznak fel. Így az ünnepi ebédhez a krumpli, a leveszöldség, a saláta, a bodzaszörp és a finom bor is saját munkájuk eredményeként került az asztalunkra. Búcsúzáskor mi is megállapítottuk, hogyha az emberen és egy közösségen belül rend van, az minden apró részletében kívül látszik.
Reflexiók egy szoborgyermekről
A minap viszont már itthon nézegettük végig a Szent Benedek szobor szentelésének fotóit, videóit a művésznővel. Azt kérdeztem tőle, hogy milyen érzések kavarognak benne most, a mű elkészülte és felszentelése után?
Válasza ez volt:
– Olyan ez a helyzet, mint amikor az ember gyereke felnő, férjhez megy/megnősül és elmegy a szülői házból. A szülőnek majd megszakad szíve, de titkon tudja, hogy ez az élet rendje, el kell engedni a gyermeket, hogy betöltse azt, ami miatt megszületett.
Most Szent Benedek ünnepén, ott Tiszaalpáron egy kicsit nagyobb távlatból is megláttam az új felszentelt szobrot, s körülötte a korábbi munkáimat. Ott és akkor olyan érzésem volt, hogy nem én alkottam őket, hanem én magam voltam a véső és a kalapács a Feljebbvaló kezében. (Láttam korábban a művésznő vésőit szépen kosárkákban, precízen nagyság szerint. Volt köztük százévesnél idősebb darab is, melyet az asztalos felmenőktől örökölt.)
Jóérzéssel tölt el az a tény, hogy zajos vándorkiállítások helyett – a csendre intő Szent Benedek szellemében –, szobraim, domborműveim nagyrészt templomokban, szakrális terekben leltek otthonra.
Antalffy Yvette
A szerző fotóival
Miletics Katalin Janka egy másik munkájáról:
Tweet