Bennünk élő hegyeink – bringával Csíksomlyóra
“Vannak hegyek, amiket mindenki a saját tempójában kell megmásszon, és nem lehet mindig közvetlen mellettünk valaki, néha az kell bátorítson, hogy a többiek már felértek, néha meg az, hogy jönnek utánunk még mások is.” – Hadnagy Margó egyszer biciklivel vágott neki a csíksomlyói búcsúnak, és olyan tapasztalatokat gyűjtött az út során, amelyek valóban egy életre szólnak!
“Az úton levésben az út a fontos, nem a megérkezés.” – mondja Loyolai Szent Ignác. És ezt a mondatot nagyon hangzatosnak találtam, mélynek, azt is mondhatom, hogy szerettem idézni. Aztán idén a csíksomlyói búcsúra biciklivel zarándokoltam el, ami kb. 200 km-nyi utat jelentett, és a frissen aszfaltozott meredek úton felfele ez a mondat bosszantónak tűnt elsőre: amikor nincs már könnyebb fokozat, amikor sorra hagynak le a többiek, lányok is, fiúk is, idősebbek, fiatalabbak, amikor az ájulás környékez, akkor hagyjanak az ilyen mondattal. És utólagosan (az ágyból gépelve 🙂 ), azon tűnődöm, hogy ez kicsit a saját életem “hegyeivel” is így van: vannak olyan életszakaszok, amik nagyon elfárasztanak, amikor úgy érzem, hogy már nincs erőm.
És akkor mi segített nekem? A vezetőnk két dolgot mondott akkor a hegyen felfele: “Ne kapkodj, nyugi, próbálj egy könnyebb ritmusban tekerni.” és “akkor így legalább nekem sem kell úgy hajtanom, mehetünk együtt.” Miért volt olyan fontos ez a két mondat?
Először is egy nagyon fontos dolog, ha hosszú távon zarándokolok (és hát az életem nem egy 50 méteres sprint), a saját magammal szembeni TISZTELET és SZERETET: a megfelelési kényszer helyett figyeljek inkább arra, hogy mi az én tempóm, mit bírok el, és mit nem. Mi az a pont, amikor már zsarnokoskodni kezdek magammal szemben: “Nem lehetek én a gyenge láncszem…”? Nem azzal töltöm-e az időt, hogy hasonlítom magam a többiekhez? És nem válok-e ingerülté, türelmetlenné az “erősekkel” szemben? Pont ma találkoztam azzal a gondolattal, hogy ahhoz, hogy irgalmas tudjak lenni, először meg kell értenem, hogy nekem is mennyire szükségem van az irgalomra. “Lehetek gyönge, lehetek törékeny, fáradt, hajszolt, és másnak is szeretném megengedni ezt, és olyan jó lenne, ha megengednék nekem is.”
De vajon nem megy-e ez át önsajnálatba? Hogy lehet egy fárasztó hegyből az élet, a szeretet helye? Az egyik nagyon fontos dolog az volt, hogy azáltal, hogy a vezetőnk hozzám szólt, hirtelen rá kellett figyeljek. ÉSZREVENNI, hogy van még más is ezen az úton (aki meg tudott maradni szeretetteljesnek) kizökkentett a küszködésből. És akkor ez adott egy löketet: mi lenne, ha az ÉLETRE FIGYELNÉK? Észlelni, hogy kevésbé feszít a mellkasom, ha kevésbé kapkodom a levegőt, kevésbé szédülök, a lábaim bírják az új tempót. Lássuk, van valami szép körülöttem még? És hát a természet nem hagyott cserben. És egy óvatlan pillanatban egy HÁLÁS SÓHAJ jött ki belőlem…. És onnan felfele már békésebben tudtam izzadni.
A tetőn pedig örültek nekünk a többiek. És az is fontos élmény volt: haladhattam a saját tempómban, bíztak abban, hogy felérek (így a későbbi emelkedőknél, nekem is könnyebb volt bízni abban, hogy akiket magam mögött hagytam, megbirkóznak majd a heggyel). Vannak hegyek, amiket mindenki a saját tempójában kell megmásszon, és nem lehet mindig közvetlen mellettünk valaki, néha az kell bátorítson, hogy a többiek már felértek, néha meg az, hogy jönnek utánunk még mások is (mindezt annak a bizalmával, hogy mindannyian a Gondviselés tenyerén vagyunk).
De ezzel még nem ért véget a “tanulás” útja. Ugyanis másnap már nem volt arra lehetőség, hogy az kanyargós, meredek szerpentineken felfele a megszokott tempómban tekerjek, ugyanis a forgalom miatt egy tömbben kellett haladnunk… Viszontlátásra kényelem. Ismét elkezdődött a belső vívódás, melyhez aláfestésnek a zajos szuszogásom nem volt a legfennköltebb. “Az én gyengeségem nem lehet a többiek kárára. „Tartsd a sort!” – ez a mondat nagyon felerősödött bennem. És már-már majdnem dühös voltam a többiekre: hol a szabadságom? Utólagosan nagyon hálás vagyok azért, hogy akkor bevillant, hogy az a bajom, attól félek, hogy így nem lehetek a közösség hasznára. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi az, amiben jó vagyok, még ilyenkor is? És hát a RÁCSODÁLKOZÁS jutott eszembe: elkezdtem felidézni magamban a társaim tegnapi, aznap reggeli pillanatait, amiben szépnek láttam őket, mi lenne az, amit visszajeleznék nekik, hogy nekem az tetszett. És ismét csak a HÁLA volt az, ami hirtelen a biciklicsengőmön csilingelt. És így imádkozva egyszer csak elfogyott az emelkedő 🙂 s az ereszkedés öröme lendített egyet a következő emelkedőig…
S hogy hogyan tovább? Csíksomlyói, pünkösdi hangulatból a hétköznapokba? Egy Mácz István idézet jut eszembe, ami az utóbbi időben különösen kedves lett számomra:
Az Igazságot kevesen értik,
a Jóság „sokat” követel,
A SZÉPSÉG ELBŰVÖL ÉS MEGHÓDÍT
s általa már érthetőbb Igazságod,
követhetőbb Jóságod.
SZÉPSÉGED ELLENÁLLHATATLAN
szelíd erőd,
add látnunk,
hogy kövessünk,
add láttatnunk,
hogy megtaláljanak
ÉS EGYEK LEGYÜNK SZÉPSÉGEDBEN ISTENEM!
Hadnagy Margó
Tweet