Talita

Húsz nap 2. – Csákvártól Balatonkeneséig

Három hét, négy-ötszáz kilométer, kettesben, gyalog. Élelem, pénz, mobil, megtervezett szállás nélkül. Egy váltás ruhával és egy hálózsákkal. Az útirányt és az útvonalat megterveztük, de mást nem. Ha kérdezték, kik vagyunk, csak annyit feleltünk: zarándokok.

Harmadik nap: Csákvár – Csákberény – Csókakő – Bodajk = 28,9 km

A Guba-hegy tövében ásítozott a hajnali fényben a Bárcaháza- vagy Esterházy-barlang. Esetleg egyszerűen csak Csákvári-barlang. Itt lakott a háromujjú ősló és a kardfogú tigris. Itt járt Marcus Aurelius Constantinus, aki kőbe véste, hogy mennyire hálás az isteneknek a győzelemért. Itt ünnepelték a szüretet pityókás jobbágyok. Itt jártunk mi is, ahogy a geoládába megírtuk: „Dobogókőről Máriagyűd felé itt megpihentünk. 2010. június 9. 6:15 Ladislav”.
Geoláda, jobbágyok, római honpolgár, háromujjú ősló. Egymásra épül az idő.

A katlan kietlen, forró és hosszú volt. Murvás út sugározta magából a hőt. Lehetne akár az Aggteleki-karsztban vagy az NDK-s Winnetou-filmek prérijén is. Itt-ott az elhagyatott katonai épületek romjai bukkannak elő a köveken küszködő szúrós bokrok közül. Visszavágyom.
A Nagy-nyiladékban hűvös szellő jár fel-alá. A Vértes dimbes-dombos végtelen tölgyesén vezet keresztül. Nyílegyenesen halad, sehol egy kanyar vagy kitérő. Egyszer-egyszer átszeli a kilométer hosszú rétek valamelyikét. Csak a ki-kikandikáló gázcső zavarja meg képet. Visszavágyom.

Bodajk. A Segítő Szűz Mária kegyhelye. Közel száz kilométer után, íme megérkeztünk első állomásunkhoz.
Az esti miséig a templom öreg padjaiban ültünk és örültünk. Sorban imádkoztunk mindenkiért, aki segített minket az úton egy szóval, egy darab kolbásszal, szállással, kedvességgel, barátsággal. Visszaemlékeztünk rájuk, névvel vagy név nélkül, és kértük az Urat, találjanak boldog otthonra ebben a világban.
Mi megérkeztünk. Nem fogadott minket senki, nem is tudtak rólunk. Mégis, mégis mintha vártak volna ránk. Bodajk? A templom? Szűz Mária?

Negyedik nap: Bodajk – Gúttamási –~ Bakonykúti – Várpalota ~ Pétfürdő – Királyszentistván = 30,5 km

Hosszúak voltak még a reggeli árnyékok, amikor a bodajki kálváriáról visszanéztünk a Vértesre. A felduzzasztott Gaja-patakról még nem szállt fel a köd. Új nap, új táj, új lábápolószerek az atyától. De ugyanaz a fájdalom.
Mácsonyás, Gányás, Gúttamási, Bakonykúti. Ici-pici bakonyi falvak. Nincs posta, orvos, bolt. Csak mobil pék, mobil hentes és mobil ABC.
Egyetlen autóst láttunk csak. De ő felvett minket. A sofőr megmutatta, mit merre találunk. Erre Várpalota, arra a jelzés, amott a kút. Megkerestük mindet: kutat, jelzést, Várpalotát.

Új ház, kovácsoltvas kapu, kamerás kaputelefon. Becsöngessünk? Mit veszthetünk!
„Jó napot kívánunk, zarándokok vagyunk, valami ételmaradékféleséget szeretnénk kérni!” – kezdtük az akkor még csak kialakulófélben lévő mondókát. „Friss tésztás ebéd jó lesz?” De mi csak ismételgettük: „Valami ételmaradékféleséget szeretnénk kérni!” Lassan fogtuk fel, hogy mit ajánlott: friss, meleg csirkés-tejszínes tészta, hideg vízzel.
Két kisgyermekét neveli egyedül. Barátaival túrázik, kerékpározik, éhezik és kér. Most pedig egészen természetesen ad. Nem Krisztusért, nem vallásosságból, csak úgy. Szeretetből.

A kocsmában kértünk, és kaptunk vizet. A friss víznek megörülve leültünk a legszélső asztalhoz pihenni.
Péntek volt. Munka után. A régi bajtársak lassan kortyolgatták maradék sörüket. Egyikük megszámolta az aprót, és kért még egy pohárral. Aztán majd megy megetetni a nyulakat – fogadkozott. Másikuk fogta az utolsó ötszázasát ,és rendelt még egy korsót. Majd megadja később azt a tartozást. Az egykori polgármester pedig végigtörölte gyöngyöző homlokát, és megszólított minket. Pénteki zsebeikben egy ezres sem volt már, de kellett valami, ami megszínezi a napot: történetünkért cserébe meghívtak minket egy sörre.

Ötödik nap: Királyszentistván – Balatonfűzfő – Vörösberény – Balatonfűzfő – Balatonkenese = 22,9 km

Katolikus. Református. Katolikus. Református. Katolikus. Végül, már hosszú ideje, református. Kétszáz méterre tőle az új katolikus. Ez Vörösberény.
Két, egykor ellenséges templom, vallás, kultúra. Az egyik üres, dísztelen falakkal. A másikban egy tenyérnyi kifestetlen fal sincs. Mindkettőben jártunk. Mindkettőbe jól esett bemenekülni a hőség elől. Mindkettő Istenhez emelte a lelkünket. Egykor ellenségek voltak. Ma már talán nem. A főút zaját kizárva, csak a pad recsegésével törődni. Mélyen magunkba szívni a szentet, és halkan mormolni egy imát. A katolikusban. Vagy a reformátusban.

„Én ezt így nem csinálom tovább – fakadtam ki elnyúlva a gyepen. – Nem fogom még tizennégy napon át vonszolni vízhólyagos lábamat, véresre dörzsölt combomat, fájó hátamat, túlforrósodott fejemet!” Fejem alá húztam szakadozott hátizsákomat. „Nem csupán rövidíteni akarom a távot! Elegem van ebből az egész gyaloglásból!” Morogva néztem a gondtalanul fürdőzőket. „És különben is!” Ezzel megigazítottam a törülközőmet, és duzzogva átfordultam a másik oldalamra.
Társam leheveredett mellém, végighallgatott, majd ennyit mondott: „Jó, akkor add föl!”
Hatkor már Kenesén voltunk.

Azt mondták, hogy jó volt férfihangokat is hallani a Jézus Szíve imádságon. Azt is mondták, hogy szállást az apácától kérjünk. De a segítő nővér most nem tudott segíteni.
A harcra termett szent asszonyok viszont nem hagyhatták, hogy két zarándok az utcán éjszakázzon. Összedugták hát a fejüket, és még mielőtt feleszmélhettünk volna, elosztottak minket maguk között. Klára felajánlotta kiadó garzonját. Erzsi elvitt minket kocsival. Kati adott nekünk tejet és házi lekvárt. Olga, mivel más nem jutott az eszébe, a zsebembe gyömöszölt egy ötszázast.
Szép esténk volt garzonnal, tejjel, lekvárral, ötszázassal.

Elek László SJ

(Folytatjuk)

Forrás: Elek László SJ blogja

Előző rész:  1.