Ottlik Géza: “Amikor a valóság széttépi folytonosságodat”
„Sok megkezdett történetet abbahagytam életemben. Elhagytam a hőseimet, hősnőimet. Velem is sok történet abbamaradt az életemben. Elhagytak, akiket szerettem. Júlia halála lámpalázassá tett – finoman káprázott a szemem, kalandossá, regényessé vált a világ velem.”
„De ez csupán a valóság fejvesztett menekülése, gyors, rendezetlen visszavonulása volt, egy kamufláló lidércfüggöny mögé. Védekezés az emberben. Az emlékezés aztán megmutatja, hogy a halálában nincs, nem volt ott semmi regényes-izgalmas azokban a napokban, csak űr. Üresség, hiány, szakadás. Csalt a káprázat.
A szűk, járda nélküli trasteverei utcácskán időnként átfurakodott egy-egy teherautó. Ilyenkor a szüntelen dudálása elől nagy lármával húzódtak vissza a falhoz, vagy az ajtajukba, az utcára kirakodva vacsorázgató családok, székestől, asztalostól, amíg el nem haladt a gépkocsi, persze csak lépésben. Aztán rakodtak vissza sorra, végig az utcán.
Czakó nem tudta megmondani, hogy mit várt Bossányi Ágnestől. Mindenki kiváltságosnak hiszi az életét, gondoltam, amiben igaza is van mindenkinek. Azt hiszem, azt várta tőle, hogy szeresse.
Hogy szeresse őt istenigazában, anélkül hogy akarná, fenntartás nélkül, önzés nélkül, anélkül, hogy ura lenne önmagának. Hogy őt szeresse és senki mást; mert ez azt bizonyítaná neki, hogy valahol mélyen jobbnak kell lennie önmagánál, annál a Czakó Palinál, akiről tud; valósággá tenné a benne lappangó jót és kiváltságosat, amiben bizakodik. Aztán meghallotta a hangjából, ami ugyanolyan volt, mint máskor, meghallotta a telefonon át, hogy mindez hiú ábránd, ami egyszerre elszakadt benne, és kijózanodott egy pillanatra. Gondoltam.
– Marhaság – mondtam neki.
Egy újabb, szélesebb kamionszörnyeteg elől most nekünk is fel kellett állnunk és egy percre az asztalkáinkkal együtt a falhoz szorulnunk.
– Magas a vérnyomásom – mondta Czakó.
– Marhaság.
Az alacsonyan járó telitold nagy volt. S amilyennek odahaza még sohasem láttam, gigászi lampion: úgy lógott fölöttünk, mint egy túlméretezett narancsvörös kerti papiroslámpa.
– Az volt a baj, hogy akkor életben maradtam.
– Marhaság.
A macskák, porontyok, vacsorázók, az utcában levő bottiglieriák, gelateriák, pasticceriák sorra tértek ki a döccenésekkel haladó gépkocsimonstrum elől, szüntelen dudálása lassan elveszett az esti zsivajban. Abbahagytam a regényt a hetedik oldalnál. Még folytathatom egyszer, gondoltam. Ahogy a kölyökszerelmünket nagy intervallummal is folytatni tudtuk. Ezt azért köszönöm, köszönöm. De hiába, gondoltam, Júliát nem lehet folytatni majd egyszer később. Soha többé? Vajon?
Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk. Hát fordítsd el a fejedet. Forduljunk el. Amikor a valóság széttépi folytonosságodat, iszonyattal és elborzadva fordítsd el tekintetedet a nagy Hermite bátorságával. De a Gianicolo fölött csak a valószínűtlen augusztusi hold nézett vissza rád. Nézte közönyösen Rómát – az újat, meg a réginek gyér, szétszórt kis csonk maradék köveit a kisarjadt fűben ott túl a Garibaldi-hídon, amit látott épülni annak idején -, nézett bennünket, nézte tovább a világot, iszonyat, unalom és várakozás nélkül.”
Ottlik Géza: Augusztus Rómában (1947-ben) – részlet. In: Próza, Magvető Könyvkiadó, 1980, 295-297.o.
Tweet