Régi-régi karácsonyok
Négy-ötéves koromban szerettem önállóan csavarogni, szomszédolni. Anyám nem ellenezte, szerette volna, ha önálló leszek az élet minden területén. Fehér bundámban, hócipőmön fehér, meleg kamásnival indultam el a nagy hóban kedvenc szomszédunkhoz, Zsuska nénihez.
Nála kaptam egyet a fiai számára készült „suszterkötényből”, és engedte, hogy a konyhában tevékenykedjek, utánozva őt a kalács- vagy tortakészítésben. Késő délután aztán haza indultam.
Ekkorra anyám és nagyanyám már feldíszítették a fát. Egyik évben csupa rózsaformájú, rózsaszínű díszt borított be a fehér angyalhaj, a szaloncukor is rózsaszínű papírba volt csomagolva. Ezüstszínű füzérek fonták körül a hatalmas fa ágait. Anyám megbillent a létrán, és hogy ne zuhanjon nagyot, nagyanyám kontyába kapaszkodott. Ezt én nem láttam természetesen, csak később mesélték, jót derülve a szerencsésen végződött baleseten.
– Csengetett az angyal! – hívott anyám.
A csengő hangja olyannak tűnt nekem, mint apám rendelőjének bejárati csengőjéé. Már megint elkéstem, nem láttam az angyalkát! Hogy tudott olyan észrevétlenül eltűnni – töprengtem –, amikor ilyen hatalmas karácsonyfát hagyott itt? Alatta volt minden ajándék, amire vágytam, az áruházi katalógusból kiválasztott barna hajú copfos baba is. A zöld cserépkályhában barátságosan égett a tűz. Mindenki arra volt kíváncsi, melyik ajándéknak örülök a legjobban. Védtelennek éreztem magamat. Nem akartam senkit se megbántani.
– Szabad-e az Istent dicsérni? – sorakoztak be a szobába a betlehemesek. Ők sokan és együtt kántáltak, énekeltek, én egyedül, zavartan néztem őket. Megkönnyebbülés volt, amikor elmentek, annak árán, hogy a szokásos ajándékokat nekem kellett átadni. Mákos kalácsot, pénzt azoknak, akik talán iskolatársaim voltak. Nem láthattam az arcukat a maszkok mögött.
Ünnep első napján reggel templomba mentünk. Pernye Peszti (a faluban így hívták) érces hangja most is a fülemben cseng, ahogy a zsoltárokat énekelte. Ünnep másodnapján apai nagyanyámhoz mentünk Sápra, a harmadik faluba. A szánkó aljába meleg téglát tettünk, hogy ne fázzon a lábunk, és suhantunk a fehér, kemény fagyban. Az út mentén évről évre feltűntek az árválkodó gémeskutak. Mozdulatlanság, semmi változás. Ez már életünk végéig egyforma kép lesz? – tűnődtem. Nem épül, nem rombolódik semmi.
A kemence körül kicsit megmelegedtünk a sütőházban, de a ház szobáiban hideg volt. Nem melegedtek át a falak, hiába gyújtottak be aznap a kályhába. Közel laktak apám testvérei, mi, gyerekek újra találkozhattunk egymással. A szülők jólesően vették tudomásul, hogy mennyit nőttünk az utóbbi időben. Az asztalon párolgott a sárga tyúkhúsleves. A főtt húshoz meggyszósz illett, a sültekhez befőtt. Ebéd végén nagyanyám omlós diós tésztával kínált (fúttatott tísztának hívták a készítés során használt szalalkáli miatt), ezt a kedvemért sütötte.
Apám a templomba ment, szép hangján szeretett énekelni. Ha nem volt túl hideg, én is vele tartottam.
Fáradtan szánkóztunk haza késő délután a gyakran csontig hatoló hidegben. Véget ért az ünnep, hogy következő évben ugyanígy ismétlődjék minden.
1939-ben
1939-ben a Dóczi Leánynevelő Intézetben skarlátjárvány miatt nem mehettünk ki a hálószobából. Minden lehetőséget megragadtunk, hogy agyonüssük az időt. Tizenöt gyerek egy szobában, és felfordulást sem lehet csinálni, rendnek kell lenni!
– Minden vasárnap egy gyertyával többet gyújtunk az Advent Kreuzon – mondta Gréte néni, a hálós nénink. Az én ágyamon ott volt egy szép Laci nevű baba, azt bepólyáltuk. Együtt énekeltük németül a karácsonyi dalokat.
Joseph, lieber Joseph mein, / hilf mir wiegen mein Kindelein, / Gott, der wird dein Lohner sein / im Himmelreich, der Jungfrau Sohn Maria… O Tannenbaum, O Tannenbaum, / Wie treu sind deine Blätter…
1942-ben
Katona-zöld gyapjúfonalat kaptunk, négy rövid kötőtűvel. Érmelegítőket kötöttünk belőle a fronton levő katonáknak. Sose kesztyűt vagy zoknit, hanem érmelegítőt a csuklójukra. Ezeket küldtük csomagban. A nevünket rátűztük, hogy tudják, kinek írjanak választ a frontról. Kaptam is olyat, hogy úgy dobtam le a kezemből, mintha parázs égetett volna meg. Végigolvasni is alig mertem, nehogy a tanárok kezébe kerüljön a levél. Szó sem volt benne arról, hogy a katonák csuklóját melegíti a mi ajándékunk. Hanem arról, hogy a kezük, lábuk lefagy a rettenetes télben, hogy a fele se él már azoknak, akiknek címeztük az ajándékokat – és egyáltalán, mit tudunk mi a háborúról a meleg szobákban? Azt, amit a híradóban látunk a moziban. Ő is udvarolt egy lánynak, Mártának. Múlt évben együtt síeltek a hegyekben. Hol van az már? És találkoznak-e még? Tanuljon csak szorgalmasan, kislány – írta –, legyen továbbra is szófogadó, engedelmes diák, és várja a Jézuskát a szeretet ünnepén. Másnap is ez járt a fejemben a délutáni intézeti séta alatt. A Benyáts üzlet mellett sütötte a gesztenyesütő néni a finom, meleg, parázs gesztenyét. Barna bundás, illatos hölgy suhant el mellettünk. Az Alföldi palota lépcsőháza fűtve volt, a fogorvoshoz mentünk. Jó meleg, biztonság, nyugalom körülöttünk. Mi van hát a világban? A kirakatokban csillogó poharak, tüllruhás porcelánbabák. Azt vettem karácsonyi ajándéknak. Hosszú volt a vakáció.
1945-ben
Szerdán kaptuk ki az iskolai szünetet. Délután elbúcsúztunk a háziaktól, akiknél albérletben laktam. Apám jött értem, és már délután felkérezkedtünk a nyitott barna vagonokba a debreceni vasútállomáson, amelyekben magasan állt a havas jég. Kuporogtunk, hogy a szél ne fújja a fejünket, és vártuk az indulást sötét estig. Nem gondoltuk, hogy néhány nap múlva apám kézi hajtánnyal teszi meg visszafele ezt az utat hatalmas hóban a házigazdám temetésére. Szepszist kapott december végén, és még fogaranyért sem kaptak egy szem Ultraseptylt sem, ami néha a fodrászüzletekben cserélt gazdát. A belklinikán halt meg vasárnap, ahol a következő februárban kapták meg az első Penicillin-szállítmányt, ami őt is megmenthette volna.
Otthon szaloncukrot készítettünk házilag, színes és csillogó papírokból, ezüst csillámporral díszeket készítettünk a karácsonyfára. Volt egy remek zsíros bőr csizmám, meg fontunk kártolt birkaszőrből egy kis gyapjúfonalat, egy meleg kötött blúzra valót. Papagáj-festékkel szép pirosra festettem a fonalat, és megkötöttem. Évek múlva is szívesen viseltem.
Tankönyv kevés akadt, kézzel írt jegyzeteink voltak és sok kötelező olvasmány a tüzelőhiány miatt kissé hosszabbra nyúlt téli szünetre. Csupa hősök, háború, Julius Caesar.
Nagyanyámékhoz mentünk ismét Sápra. Útközben láttuk, hogy a tetétleni romos kápolna ablakán lilás üvegdarabok lógtak a fagyos télben, sejtelmes fénnyel. A sápi templomban a pap arról beszélt, hogy legyen béke közöttünk és az emberek közt jóakarat. Miért ne lenne jóakarat? – tűnődtem. Háború után, szegényen élők között miért ne lenne legalább jóakarat?
(Az Alterra Kiadó 2013. évi Antológiájában megjelent hosszabb írás részlete.)
Dr. Ónody Magdolna
A kép csak illusztráció
Korábbi karácsonyi cikkeink:
Így terítettek Szentkereszten a szentestére
Misa – Két gyermek a jászolban!
Tweet