Talita

Keresztény női magazin

A szenteknek is van múltjuk, a bűnösöknek is van jövőjük – Loyolai Ignác első lépései a szentség útján

Loyolai Szent Ignác A Zarándok elbeszélése című művét élete végén diktálta le rendtársainak. Ebben visszaemlékezik arra, hogyan lett világi vágyakkal teli lovagból Krisztus katonája, akinek egyetlen kívánsága az, hogy mindent Isten nagyobb dicsőségére tegyen. Szent Ignác emléknapjára (július 31.) ennek az útnak az első lépéseit idézzük fel a mű segítségével.

1 Loyola
1
Huszonhat éves koráig a világi hívságoknak élő ember volt. Különösen a fegyveres gyakorlatokban lelte kedvét: az a nagy és hiú vágy vezette, hogy hírnevet szerez magának.

Így azután, amikor egy várban, amelyet a franciák megtámadtak, mindenki egyetértett abban, hogy megadják magukat, ha életüket meghagyják – mert világosan látták, hogy nem tudják megvédeni magukat -, ő annyi érvet hozott fel a várparancsnok előtt, hogy mégis rábeszélte a védekezésre, az összes többi lovag ellenére is. Lelkesedése és bátorsága ezeket is elragadta. Amikor eljött a nap, melyen a támadást várták, egyik bajtársának megvallotta vétkeit. Az ágyúzás már jó ideje tartott, amikor egy ágyúgolyó úgy találta el az egyik lábát, hogy egészen összezúzta, és mivel a lövedék a két lába között ment keresztül, a másik is súlyos sebet kapott.

2
Ahogy ő elesett, a várbeliek rögtön megadták magukat a franciáknak. Ezek, miután birtokukba vették a várat, igen jól bántak a sebesülttel; udvariasak voltak és barátságosak. Tizenkét vagy tizenöt napig maradt Pamplonában, majd hordágyon hazaszállították.

Mivel itt igen rossz állapotba került, sokfelől elhívták hozzá az összes orvost és sebészt. Ezek úgy találták, hogy lábát újra el kell törni és a csontokat helyükre kell tenni. Azt mondták, hogy mivel a csontokat rosszul illesztették össze, vagy az utazás alatt mozdultak el, nincsenek a helyükön, és ezért nem tud meggyógyulni. Újra elvégezték a véres műveletet, melynek során – mint minden más hasonló helyzetben, melyen azelőtt vagy a továbbiakban keresztülment – egyetlen szó sem hagyta el ajkát, és a fájdalomnak sem mutatta más jelét, mint hogy erősen ökölbe szorította a kezét.

3
Állapota azonban egyre rosszabbra fordult, nem tudott enni, és kezdtek megjelenni a tünetek, amelyek a halál közeledtét szokták jelezni. Szent János napja táján, mivel az orvosok már alig láttak reményt a megmentésére, az tanácsolták neki, hogy gyónjon meg. Mikor megkapta a szentségeket – Szent Péter és Szent Pál ünnepének előestéjén -, az orvosok azt mondták, ha éjfélig nem érez javulást, halottnak tekintheti magát. Az említett beteg mindig is ájtatosan tisztelte Szent Pétert; így aztán a mi Urunk úgy akarta, hogy éppen éjfélkor kezdte magát jobban érezni. A javulás pedig annyira fokozódott, hogy néhány nap múlva úgy ítélték, túl van az életveszélyen.

4
Mikor a csontok kezdtek összeforrni, a térde alatt maradt egy csont, amely egy másikra támaszkodott, ami miatt a lába rövidebb lett. A csont ezen a helyen annyira kiállt, hogy nagyon csúnya volt. Ezt nem bírta elviselni, mert eltökélt szándéka volt, hogy a világot követi, és úgy ítélte, hogy ez őt elcsúnyítja. Megkérdezte a sebészeket, hogy le lehet-e vágni. Azt mondták, hogy le lehet vágni, de nagyobb fájdalmakkal járna, mint amit valaha is elviselt, mert a csont most már meggyógyult és körülményes lesz levágni. Mégis elhatározta, hogy önszántából vállalja ezt a mártíromságot, bár a bátyja borzadva mondta, ő nem vállalná, hogy ilyen fájdalmat elviseljen. Ő a szokásos türelmével szenvedte el.

5
Miután a húst és a kiugró csontot kivágták, különböző gyógyító eszközöket alkalmaztak, hogy a lába ne maradjon olyan rövid. Sok kenőcsöt használtak és folyamatosan nyújtották a lábát olyan szerkezetekkel, amelyek napokon át kínozták. De Urunk visszaadta neki egészségét; és lassan már annyira jól érezte magát, hogy egészen egészséges volt, kivéve, hogy nem tudott lábra állni és kénytelen volt ágyban maradni. És mivel nagyon kedvelte a világias és hazug könyveket, melyeket lovagregénynek szoktak nevezni, amikor már jól érezte magát, kérte, adjanak neki néhány ilyet, hogy az idő jobban teljen. De a házban egyet sem találtak azok közül a könyvek közül, amelyeket olvasni szokott; így adtak neki egy Krisztus életét és egy könyvet a szentek életéről, népnyelven.

6
Miközben ezeket olvasta, idővel tetszeni kezdett neki, amit írva talált bennük. Amikor abbahagyta az olvasást, el-elgondolkozott azokról a dolgokról, amelyeket olvasott. Máskor a világi dolgokon járt az esze, amelyek régebben foglalkoztatták. És a sok hiú dolog közül, ami gondolataiban jelentkezett, az egyik annyira kitöltötte a szívét, hogy utána észrevétlenül két, három, négy órán keresztül is belemerült ebbe a gondolatba; elképzelte, mi mindent kell tennie egy hölgy szolgálatában, milyen eszközöket venne igénybe, hogy eljusson arra a földre, ahol az illető él, meg hogy milyen kifejezéseket és szavakat mondana neki, és milyen fegyveres tetteket hajtana végre szolgálatában. Annyira tetszelgett ebben, hogy nem látta, milyen lehetetlen mindezt megvalósítani; mert a hölgy nem akármilyen nemes volt, nem grófnő, nem is hercegnő, hanem magasabb rangú bármelyiknél.

7
Urunk mégis a segítségére sietett: úgy rendezte, hogy ezeket a gondolatokat mások követték, melyek azokból a dolgokból születtek, amiket olvasott. Urunk és a szentek életét olvasva ugyanis el-elgondolkodott, ezt latolgatva: “Mi lenne, ha megtenném azt, amit Szent Ferenc megtett, vagy amit Szent Domonkos megtett?” Sok mindenen gondolkozott, ami jónak tűnt számára. Mindig nehéz, terhes dolgokat vetett fel magának; és miközben ezeket fontolgatta, úgy érezte, megvan benne a könnyedség a megvalósításukhoz. De nem mondott magában mást, csak ennyit: “Szent Domonkos ezt tette: akkor hát nekem is ezt kell tennem. Szent Ferenc azt csinálta: akkor hát nekem is azt kell tennem”. Ezek a gondolatok is jó ideig eltartottak. Azután más dolgok kerültek elő, melyeket a fentebb már említett világias gondolatok követtek, és ezekkel is sok idő eltelt. A gondolatoknak ez a váltakozása sokáig tartott. Mindig elidőzött annál a gondolatnál, amelyik éppen feljött benne, akár a megcselekedni vágyott világias, nagy tettekre vonatkozott, akár istenes gondolat volt, amely a képzeletében megjelent – egészen addig, míg bele nem fáradt és más dolgokba nem kezdett.

8
Volt azonban egy különbség: amikor a világi dolgokra gondolt, kedvét lelte bennük, de amikor belefáradva elhagyta ezeket a gondolatokat, száraznak és elégedetlennek érezte magát. Amikor viszont arra gondolt, hogy mezítláb megy Jeruzsálembe, nem eszik mást, csak füveket, és minden szigorú dolgot megtesz, amit a szenteknél látott, nemcsak addig vigasztalódott meg, amíg ezeken gondolkodott, hanem miután elhagyta ezeket a gondolatokat, akkor is elégedett és vidám maradt. De nem figyelt erre és nem szánt rá időt, hogy ezt a különbséget mérlegelje, egészen addig, amíg egyszer egy kicsit felnyílt a szeme, és elámult és elgondolkodott ezen a különbségen. Saját tapasztalatából értette meg, hogy bizonyos gondolatok után szomorúság, mások után pedig öröm marad benne, és fokozatosan eljutott azoknak a különböző szellemeknek a megismerésére, amelyek felkavarták: az egyik a démoné, a másik Istené.

9
Amit ebből tanult, nem kevés világosságot hozott számára, ezért kezdte komolyabban végiggondolni elmúlt életét, és hogy mennyire szüksége van a vezeklésre. Ekkor feltámadt benne a vágy a szentek utánzására, de nem annyira a körülmények érdekelték, mint inkább az, hogy Isten kegyelmével megfogadja, hogy amit ők tettek, azt teszi ő is. Minden vágya az volt, hogy gyógyulása után elmenjen Jeruzsálembe – mint fentebb már szó volt róla -, annyi önostorozással és önmegtagadással, amennyire csak a nagylelkű és Istentől lángra lobbantott szív vágyakozni szokott.

10
Korábbi gondolatai máris kezdtek feledésbe merülni szent vágyainak hatására, melyeket megerősített egy látomás, amely a következő módon történt. Egy ébren töltött éjszaka során tisztán látta Miasszonyunk képét a szent Gyermek Jézussal. Ez a látvány, amely feltűnően sokáig tartott, túláradó vigasztalással járt, és olyan undorral töltötte el egész elmúlt élete iránt, különösen a testiséget illetően, hogy úgy érezte, lelkéből kivették mindazokat a képeket, amelyek oda voltak festve. Így ettől az órától egészen 1553 augusztusáig, amikor e sorok íródnak, soha a legkisebb beleegyezés sem volt benne a testi dolgokat illetően. Ebből a hatásból lehet arra következtetni, hogy a dolog Istentől jött, bár ezt nem merte megítélni, és nem mondott többet az előbbi állításnál. Bátyja és a háziak azonban mindannyian felismerték a külsején a változást, ami a lelkében, belül történt.

11
Ő semmivel sem törődve kitartott az olvasásban és a jó elhatározásokban. Amikor a háziakkal beszélgetett, az egész időt Isten dolgainak szentelte, amivel lelkük hasznára volt. És mivel nagyon ráérzett olvasmányainak ízére, az a gondolata támadt, hogy röviden összegyűjt néhány fontosabb dolgot Krisztus és a szentek életéből. Így történt, hogy nagy gonddal írni kezdett egy könyvet (mert már kezdett egy kicsit felkelni, a házon belül): Krisztus szavait piros tintával, Miasszonyunkéit kék tintával. A papír sima és vonalazott volt, az írás szép, mert nagyon jól tudott írni. Ideje egy részét írással töltötte, más részét imával. És a legnagyobb vigasztalást az jelentette számára, ha az eget és a csillagokat nézte, amit gyakran, hosszú ideig tett, mivel ilyenkor nagy erőt érzett magában Urunk szolgálatára. Gyakran gondolt elhatározására, szeretett volna már egészen egészséges lenni, hogy útnak indulhasson.

A Zarándok elbeszélése. Loyolai Szent Ignác Visszaemlékezései

Nyitókép – jelenet az Ignác c. filmből


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162