Örökös viharban
Tizenegy éves lenne. Tizenegy éve nem tudok megnyugodni. Ma van a napja, mert nem vállaltuk őt. Tudom, mert ma van a húgom születésnapja, és aznap történt.
Huszonkét éves voltam. Későbbi férjem akkor még nem akart gyermeket. Én sem, de nem is gondolkodtunk ezen, a védekezés sem volt nagyon téma, olyan kezdők voltunk. De amikor felismertem, hogy állapotos vagyok, nekem az volt a természetes, hogy megszületik az a baba, amely megfogant. Páromban más érzések bolydultak: tiltakozás, elutasítás, idegenkedés. Így aztán elmentem, hogy elvetessem a babámat. Aznap volt a húgom születésnapja. A kórházban azt gondoltam: De hát mit keresek én itt? Nekem a húgom születésnapját kellene ünnepelnem! Olyan természetellenes volt ez az egész.
Hazamentem. A párom nem volt otthon, hazautazott a szüleihez néhány napra. Ma már azt gondolom, félt, menekült a helyzetből. Akkor azonban egyedül voltam, magamra hagyott. Sírtam napokig. Megöltem a kisbabámat!
Sokat szomorkodtam, a párom próbált vigasztalni. Ekkor kezdődtek az alvászavaraim. Korábbi gondtalanságomat örökre elveszítettem.
Összeházasodtunk. No, ez sem ment azért olyan könnyen. Aznap elment a hangom. A közértben nem akarták elhinni, hogy aznap lesz az esküvőm. Az „igent” azért ki tudtam mondani valahogy, de a barátnőm határozottan „nem”-nek hallotta.
Hamarosan ismét állapotos lettem. Férjem ugyan továbbra sem akart gyermeket, de ekkor már nem mert tiltakozni, megadóan fogadta sorsát. De nem lett jó apa. Mindig elégedetlen voltam, mást vártam, többet akartam. Talán ezért is váltam el. Pedig beletanult valamennyire az apaságba, ma már jól megvannak. Minden második hétvégén elviszi magához, soha nem mulasztja el.
Nem tudok megnyugodni abban, hogy elveszítettem a kisbabámat. És folyamatosan úgy érzem, a férjemnek bocsánatot kellene kérnie. Tőlem! Hát hiszen meg is tette. Nemrégen beszélgettünk, beszéltem a fájdalmamról. Azt mondta, ne haragudjak, akkor ő még annyira fiatal volt, és annyira éretlen, és annyira nem volt semmink…
Ez az írás egy újabb válasz arra a Femminista Közösségi Estre, amelynek keretében decemberben két kutató, Rédai Dorottya és Szabó Gabriella azt próbálta bizonyítani, hogy a védőnők egy része eltúlozza az abortusz kockázatát, mert úgy vélik, hogy „az abortusz életre szóló lelki törést okoz. Szintén a védőnők többsége érvel úgy a terhesség megtartása mellett, hogy az egy élet, ami könnyen bűntudatot kelthet a terhességet megszakítani kívánó nőben, de számos más érv is elhangzik a magzat megtartása érdekében.”
Nekem meg csak fáj és fáj. Tizenegy éve. Nem tudom, mitévő legyek…
Kislányom kilencéves. Szerintem ez őt is érinti. Meg kellene mondanom neki, hogy lenne egy bátyja, nővére, nem gondolod? Vagy még korai? Egyik éjszaka különösen rám tört a fájdalom. Zokogtam. Kislányom felébredt, átjött a szobájából. – Bocsáss meg, bocsáss meg! – Átöleltem és sírtam. Csodálkozott: – Megbocsátok mama, nem tudom, miért, de megbocsátok, ne sírj mama, semmi baj!
Vannak jó dolgok az életemben. Új kedvesem van, összetartozunk, szeretjük egymást. Elvégeztem egy egyetemet. Csodálatos táncművészettel ismerkedtem meg, évek óta tanulom ezt a szép táncot. Kislányom folyamatos öröm számomra.
De amit te és mások látnak belőlem, az olyan, mint egy fénykép a tengerről – nem hallatszik a morajlása. Pedig én tele vagyok viharral!
(Forrás: Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák, Jaffa Kiadó, 2006)
Korábbi cikkeink a témában:
Védőnők az álterhes kutatónő csapdájában
Fogamzásgátlót Afrikának? – Egy afrikai katolikus orvosnő nyílt levele Melinda Gates-hez
Férfiak az abortuszról 2. – A döntés nem a mi kezünkben van
Kis halottak
Tweet