Talita

Keresztény női magazin

Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 5. – Vértes Lászlót nem a paphiány aggasztja

A paphiány csak tünete annak a térvesztésnek, amelyet a kereszténység az utóbbi évtizedekben elszenvedett. A keresztény társadalmi többség eróziója az, ami aggasztó, az viszont erősen – írja Vértes László sok tekintetben a Talita szerkesztőit is vitára indító blogbejegyzésében:

Nemcsak magam és a szeretteim miatt aggasztó, hanem azok miatt is, akik baj esetén számítanának az általános emberi tisztességre, amely keresztény többség nélkül nem tud társadalmi szinten létezni. És amelynek nagyon fájó lesz a hiánya, főként azok számára, aki ma örömmel figyelik, egy „szép új világ” előszobájának tartják, esetleg aktívan elősegítik a kereszténység térvesztését.

A nyugati civilizáció alapja a keresztény értékrend, amely ha elveszti a többségi támogatottságát, a civilizáció káoszba hull. Nem csak a nyugati, hanem az egész emberi civilizáció, világméretekben. Nem lesz, aki olajbevételhez juttassa az olajból élő országokat. Nem lesz, aki támogassa, fejlessze a törzsi harcok és az iszlám szélsőségesek között őrlődő Afrikát. Nem lesz, aki törődjön India mélyszegényeivel és a kasztrendszer számkivetetteivel. Nem lesz, aki szót emeljen a 12 évesen kötött kényszerházasságok, a becsületgyilkosságok ellen. Nem lesz, aki fontosnak tartsa Ázsia népeinek önrendelkezését a térség terjeszkedő nagyhatalmaival szemben. Nem lesz, aki foglalkozzon a világ demokratikus működésével, a javak igazságosabb elosztásával. Többségi keresztény társadalmak nélkül ezek a szempontok keveseket fognak érdekelni.

A keresztény többségű társadalmak elmaradnak a tökéletestől, azaz a Jézus által tanított szolgáló/ministráló meritokráciától – ismerjük el önkritikusan. Ám közelebb állnak az ideálhoz, mint az alternatívák, és pont ez a lényeg – tegyük hozzá realistán. Amilyen szép dolog csordultig teli pohárról álmodni, olyan bölcs dolog a legtelibbet választani. Minél több az önként keresztény polgár, annál közelebb kerülünk a tökéletes ministráló meritokráciához, ami a humanizmus csúcsa.

Elvben persze másutt is vannak humanisták… Minden populációba születnek humanista beállítottságú emberek, valószínűleg azonos arányban, de az adottságaik csak keresztény többségű társadalmakban tudnak eredményesen kibontakozni. A humanista mag mindig minden társadalomban ott van, de szárba szökkenni kizárólag keresztény talajon képes, más környezetben elfojtja az erőszak és az érdektelenség.

Kemény beszéd ez? A közvélemény jelentős része úgy véli, hogy kereszténység nélkül boldogabbak lesznek a melegek, az elváltak, a nők, a mozaikcsaládok, az ateisták, a más vallásúak, a hagyományos erkölcs és a normák ellen lázadók, azaz szinte mindenki. A közvélemény e jelentős része elfelejti, milyen az említettek helyzete az iszlámban, az ójudaizmusban, a hinduizmusban, a kínai univerzalizmusban, a sintoizmusban, vagy akár a kommunizmusban. Utóbbi többek között azzal reklámozta magát, hogy a kereszténységet meghaladva olyan tudományosan humanista jólétet és igazságot teremt, amilyet még nem látott a világ. Mi lett belőle? Annyi tömeggyilkosság és antihumanizmus, amennyit még nem látott a világ – és ép eszű-erkölcsű ember nem is szeretne újra látni. Ehhez pedig keresztény többségű társadalmak kellenek.

A keresztény többség eróziójának okait érdemes részletesen elemezni (pl. tudomány <–> szó szerinti Biblia-értelmezés; zsidó Messiás <–> a „világgal” szembeállított „Krisztosz”), ez azonban szétfeszítené az írásom kereteit, így csak a térvesztés veszélyeire hívom fel a figyelmet.

Kereszténység nélkül legalább nem lesz antiszemitizmus – vélik sokan. Tévedés, hiszen a kereszténység maga is szemita hátterű vallás, a judaizmus Jézus által megreformált és egyetemesen befogadóvá tett változata. Az antiszemitizmus pedig a keresztény etikától elszakadó, vallástalan, gyökértelen tömegek frusztráltságának levezető szelepe. Aki komolyan veszi a kereszténységét, az nehezen tud elvonatkoztatni a zsidó alapítóktól, az internacionalista és multikulturális háttértől. Erőszakos gyűlöletcselekményekre az vetemedik, aki elsodródóban van a kereszténységtől, és már nem tartja irányadónak a szülei, nagyszülei zsidó-keresztény etikáját.

Az üdvösség, vagyis az emberiség jóléte és boldogsága a zsidóktól ered, a judaista etikából származik. Jézus olyan reformokat hozott a törzsi alapú judaizmusba, amelyek lehetővé tették ezt a világméretű üdvözítő hatást. Tény, hogy Jézus ójudaista szempontból 2000 éve álmessiásnak tűnt, zsidó-keresztény szempontból meg valódi. Tény, hogy messiásvita egészen addig nem szűnik meg, amíg a judaizmus két változata nem talál közös Messiást. Tény azonban, hogy ez a vita tisztán elvi és erőszakmentes. Erőszakossá a keresztény háttérrel szembefordulók teszik.

Minden populációba születnek békétlenek, bajkeverők, gyűlölködők, valószínűleg azonos arányban. Ám hogy belőlük kordában tartott ex-deviáns lesz-e, vagy emberkínzó karhatalmista, harctéri mészáros katona, pogromot vezető szónok, tanácsköztársasági komisszár, keretlegény, Gulág-pribék, torokmetsző radikális, tömegrobbantó terrorista, az már a társadalom értékrendjén múlik. A kereszténység a legalkalmasabb háttér ahhoz, hogy a születetten nyugtalanok békés jóléti aktivitásban tudjanak kiteljesedni. A keresztény többségű társadalom nem tökéletes, csak még nem találtak ki nála tökéletesebbet – és a 20. század tömeggyilkos társadalmi kísérleteinek történelmi tanulságait levonva nem tűnik valószínűnek, hogy valaha sikerülne a keresztény társadalomnál jobbat, igazságosabbat, jólétibbet, demokratikusabbat, befogadóbbat, toleránsabbat, békésebbet kitalálni. Ha mégis sikerül, üdvözöljük tárt karokkal, addig azonban a tömeggyilkos rosszléti kudarcot ne nevezzük „humanista” „szép új világnak”. Pillanatnyilag a keresztény többségű társadalom a legtökéletesebb, és ez a pillanat 2000 éve tart.

Visszatérve arra a másodlagos kérdésre, hogy hogyan lesz elég pap a keresztény többség fenntartásához: automatikusan. Ahol vannak hívek, ott vannak papok. Példa: ahhoz, hogy legyen elég 7-es busz, oda kell állni a 7-es busz megállójába. Ahhoz, hogy legyen Népszabadság, olvasni kell. Ahhoz, hogy legyen elég kenyér, keresni kell a boltban. Az a jó a szabad piacban, hogy amire van kereslet, abból automatikusan létrejön a kínálat.

Érdemes persze végiggondolni néhány gyakorlati kérdést, többet között a cölibátust. Szent Pál a leveleiben egyértelműen többre tartotta a nem házasodást a házasodásnál, ez (és az egyházi birtokok védelme) jelentős érv volt a papi nőtlenség bevezetése mellett. Csakhogy Szent Pál a leveleiben 1-30 éven belül várta a Végítéletet, és ehhez mérten prédikált nem házasodást. (Minek arra a kis időre?!) Több évezredes távlatban gondolkodva a cölibátus már nem tűnik jó ötletnek, és az egyháznak sincs már olyan birtoka, ami az öröklődés miatt elaprózódna, így a nőtlenséget nyugodtan meg lehetne szüntetni.

Alternatív megoldás lehet a diakónusok szerepének növelése, hasonlóvá tétele a rabbikéhoz. Az ójudaizmusban a rabbi nem pap (nem levita), hanem közösségépítő, tanácsadó, kultúrmunkás és liturgiai felelős. A judaizmus leviták nélkül is jól boldogul, a zsidók nem aggódnak a „levitahiány” miatt. A keresztény diakónusok a maguk szép életével hiteles mintát mutathatnak a gyülekezetnek, pap híján vezethetnék is azt.

Érdemes lenne végiggondolni a szerzetesrendek és apácarendek szerepvállalását: eredetileg nagyon pozitív volt a kivonulásuk a folyamatosan növekvő létszámú társadalomból. Míg elvonultan imádkoztak a rokonaik és a többiek jólétéért, meglett a jólét, és a létszám is fenntartható maradt. Mára alapvetően megváltozott a helyzet, csökken a létszám, a társadalmaink fenntarthatatlanok, és ez középtávon megszünteti a jólétet. A szerzeteknek is célszerű lenne felnőniük a kihíváshoz, és lehetőség szerint aktív szerepet vállalni mind a jólétmegőrzésben, mind a létszámfenntartásban. Ez jobban megfelelne ma a keresztényi elhivatottságnak, mint az elvonultan imádkozó életforma. Világméretekben mintegy nyolcszázezer, határon belül pedig több száz potenciális papunk (papnőnk) van tartalékban.

Apropó, papnők: szerintem semmiféle probléma nincs a papnők felszentelésével, amennyiben ezt az illető papjelöltnő akarja, vállalja, továbbá a munkatársai és a hívek szerint is alkalmas a feladatra. De ne legyen ebből ideológia, rossz ötlet lenne „kvótanőkkel” feltölteni a klérust. Ahogy az óvó bácsik ellen sincs kifogásom, ám rossznak tartanám, ha a megjelenésük bármiféle engedményhez vagy kettős mércéhez vezetne az óvodapedagógusi képességek terén. A lényeg ne a nem, hanem az alkalmasság legyen.

A fenti ötletek és a kereslet automatikus papteremtő mechanizmusai rövid időn belül megoldhatják a paphiányt – ha lesz a papokra (papnőkre, diakónusokra) valós igény egy keresztény többségű társadalomban. Tegyünk azért, hogy legyen.

Forrás: A közügyek logikája/ Vértes László blogja

Fotó: Pixabay

A sorozat eddigi részei:

1. rész – Kóczián Mária

2. rész – Kölnei Lívia

3. rész – Gyorgyovich Miklós

4. rész – Heidl György

6. rész – Darvas Gábor


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162