Talita

Keresztény női magazin

Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 1. – A struktúra veszélyeiről és a lelki gondozás hiányáról – Kóczián Mária


Az utóbbi hetek egyik slágertémája a katolikus paphiány. Elgondolkodtunk, hogyan látjuk ezt egyszerű katolikus hívőként, önkéntes hithirdetőként – a saját életünkből vett tapasztalatokkal és érvekkel, történetekkel, ötletekkel.

 

 

A napvilágot látott adatok valóban sokkolóak. Évente átlagosan 40 fővel csökken a katolikus papok – ma éppen 2100-at kissé meghaladó – létszáma hazánkban, s átlagéletkoruk értelemszerűen egyre magasabb, jelenleg 60 év.

 

Magyarország mára missziós terület!

Első – nagyon egyszerű és profán – gondolatom ez volt: még szerencse, hogy nem a hívek száma csökken! Amire persze bizonyítékom nincs, csak remélem. Az viszont látszik, hogy nem is annyira a hívek számához képest kevés a pap, mint inkább a plébániák számához. Ezért is tűnik úgy, hogy a plébániák számának csökkentése lehet az egyik megoldás. Nincs erről tapasztalatom, a főváros környékén ez a probléma még nem ilyen akut.

De felmerül bennem, hogy miután elsősorban a vidékről beszélünk, különösen az elnéptelenedő körzetekről, így a plébániai közösségek létszámának csökkenéséről is szó van. Ha pedig egy faluban esetleg bezárják a plébániát, még mindig ott a lehetőség: a pap átjár egy másik plébániáról miséket, szertartásokat tartani. A mi falunkban is ez a helyzet, bár nem elnéptelenedő a település, de mivel nemzetiségi nyelvű misékre is van igény – hála Istennek –, olyan papra van szükség, aki ismeri a nyelvet. A papnak nehezebb a helyzete a sok utazgatás miatt, mivel egy másik plébániáról jön. A mi plébániánkon, bár elöregedőben van, mégis virul az élet. Ennek záloga az a közösség, amely felelősséget érez a plébániáért. Nyilvánvalóan nem működik ez ott, ahol néhány idős nénin kívül nem járnak mások templomba.

Mit lehet tenni az elnéptelenedő vidékeken azon kívül, hogy a pap vasárnaponként két, három, esetleg négy településen is mond misét? Például azt, ami külhoni magyar településeken már gyakorlat: egy kisbusz szedi össze és viszi a templomba a magyar nyelvű szertartásra a híveket.

De merjünk nagyot álmodni! Miért ne történhetne meg, hogy az elnéptelenedő vidéki településeken laikus hívek misszionáljanak? Elmondhatjuk: Magyarország mára missziós terület – jó lenne, ha erre többen felfigyelnének a történelmi egyházak képviselői közül is! Ha az emberek nem jönnek a templomba, el kell hozzájuk vinni Jézus Krisztust, hogy átéljék: közük van hozzá, közel van hozzájuk, szükségük van rá.

 

A struktúra maga alá gyűr

Diakónus ismerősömmel beszélgettünk arról nemrég, hogy milyen óriásiak a papok adminisztratív terhei. „Az a baj, hogy a papok és a szerzetesek nem merik elhinni, hogy elég, hogy vannak” – hangzott el a meglepő mondat. Mit is jelent ez? Számomra elsősorban azt, hogy az egyháznak – bármelyik keresztény egyháznak – be kell látnia, hogy a papok és szerzetesek, lelkészek hivatása elsősorban a lelki életre irányuló hivatás. Szerzetesekkel, papokkal, lelkészekkel beszélgetve nem egyszer tapasztalom, hogy szinte agyonnyomja őket a sok munka, amit kénytelenek felvállalni – és nem közvetlenül a hívek szolgálatában, hanem a struktúra fenntartását szolgálva.

Régi dilemma az egyházban: intézmény és karizma. Egyik a másikat feltételezi, igényli. De nem mondhatjuk-e ki jelenkorunkban, hogy a struktúra kezdi maga alá gyűrni – ha nem is a karizmát, mert az elpusztíthatatlan, de – az egyház mindennapi munkásainak lelkét, életét? Nem tudnánk valahogy kiszabadítani őket?

Amikor a világi munkatársak bevonásáról van szó, az kétirányú lehet: egyrészt a struktúra működtetésébe lehet bevonni a világi szakembereket, másrészt a lelki szolgálatba az arra alkalmas laikus hívőket. Mindkettőre van példa. Úgy érzem, megoldás lehetne, ha minden strukturális feladatot világiak végeznének. És ha megszületne egy elképzelés arról is, hogy a világiak lelki szolgálatát és kétkezi munkáját ne csak az Isten fizesse meg. Mert miután a laikusok szolgálata szinte teljesen önkéntes, karitatív alapon történik, sokan, akik pedig alkalmasak lennének rá, a mindennapi élet anyagi követelményei miatt ezt a munkát csak a polgári munkájuk mellett, kis időben végezhetik.

 

Tényleg a cölibátussal van a baj?

Léteznek érvek pro és kontra a papi nőtlenség kötelezőségével, illetve önkéntessé tételével kapcsolatban. Lehetséges, hogy egy időre gyarapítaná a szeminaristák számát a cölibátus önkéntessé tétele. De hogy hosszú távon a struktúra átgondolása és új megoldások nélkül szinte ugyanott lennénk, ahol ma vagyunk, egészen biztos. Mire alapozom ezt? Arra, amit protestáns lelkészeknél látok: a család oldja a magányukat, viszont nagyon nehéz összeegyeztetni a lelkészi és családos hivatást. A lelkész a közösségé és a családjáé is. „Milyen az a parókia, ahová nem lehet bármikor bekopogtatni?” – tette fel a költői kérdést nemrégiben egy előadáson egy protestáns lelkész. Ha ott egy család is él, akkor bizony már nem olyan egyértelmű a válasz. És tudjuk azt is, hogy a protestáns egyházak berkeiben egyre több a válás miatt kivetkőztetett lelkész. Nem az összehasonlítgatás a célom – együttérzek a terhek súlya alatt görnyedő lelkészekkel –, hanem annak érzékeltetése, hogy a katolikus paphiány nem vezethető vissza játszi könnyedséggel a cölibátus kötelező voltára.

 

És a minőség?

Utolsó felvetésem a minőségről szól. Vagyis nem is annyira az a fontos, hogy hány pap van, hanem az, hogy egy pap hány embert tud megszólítani. A karizmatikus emberek, mint amilyen Pál Feri vagy Csaba testvér, a médián keresztül százezreket, akár milliókat is. De ne gondoljuk, hogy van etalon arra, milyennek kell lennie egy plébánosnak! Hallottam már nem egy olyan esetet, amikor egy népszerű, sokakat a plébániára vonzó pap áthelyezésekor sokan elpártoltak ugyan a közösségből, de sokan vissza is jöttek, mondván, hogy nekik a karizmatikus plébános „sok volt”. Ilyen is van, és ezt is el kell fogadni. Még akkor is, ha általánosan igaz: nem a pap kedvéért járunk egy bizonyos templomba.

Véleményem szerint az első és a legfontosabb feladat a papság lelki gondozásának és lelki kísérésének az egész struktúrát érintő megoldása. Azért, hogy azt a terhet, amit helyettünk és értünk hordoznak, jobb szívvel, egészségesebb testtel és lélekkel, derűsebben hordozzák!

Nem kéne indítani egy mozgalmat „Lelki segítséget minden papnak, szerzetesnek és lelkésznek!” jelmondattal?

Mert megérdemlik. Megérdemelnék.

Kép

A sorozat 2. része:

Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 2. – Kölnei Lívia

3. rész – Gyorgyovich Miklós

4. rész – Heidl György

5.  rész – Vértes László

6. rész Darvas Gábor

 


Hozzászólások

  • Szissz szerint:

    Megmondom, miért nem tudok mit kezdeni a paphiány kérdésével. Úgy hiszem, a papság egy hivatás, ami Istentől jön. Ha tehát kevés a pap, az két dolgot jelenthet. 1) Isten kevés embert hív papnak. 2) Isten elég embert hív, csak kevesen mennek.
    Ha az 1) eset áll fenn, azzal nincs mit kezdeni, Isten valamiért így gondolta. Ha a 2) eset, akkor pedig vajon hogyan tudunk segíteni? A hivatás elfogadása egy személyes döntés, amelyre esetleg a közvetlen környezetnek lehet hatása. De egyházi léptékben nem tudom, tudunk-e erre a folyamatra hatni. Mondják, h imádkozzunk a papi hivatásokért. De Isten nem tudja megmásítani a hivatást el nem fogadók döntését!

    Abban teljesen egyetértek a szerzővel, h megfelelő munkaszervezéssel sokat lehetne oldani a paphiány okozta problémákon.

  • Kóczián Mária szerint:

    Kedves Szisz!

    Igen, a papság hivatás. A szerzetesség is. Általában arról szoktunk beszélni, hogy valaki úgy megy papnak, szerzetesnek, hogy az nem Istentől való hivatása, köznapi szóval: nem való neki. Holott nagyon sokan vannak, akik pont ellenkezőleg: nem fogadják el a hivatást, családot alapítanak, miközben papnak, szerzetesnek kéne lenniük – hivatásuk szerint. Utóbbi ugyanakkora probléma, mint az előbbi.

    Úgy érzem, egy támogatóbb struktúrával talán a papi, szerzetesi hivatást most nem vállalók is nagyobb bátorságra kaphatnának.

    Természetesen egyet értek azzal, hogy hivatás nélkül senki ne próbálkozzon.

  • Gőgh Tibor szerint:

    Lényeglátó gondolatok! Igen, a struktúra és a világi krisztushívők aktivitása körül érdemes lenne elgondolkodni. Minket, papokat, a hívők buzgó hite és lelkesedése erősít meg abban, hogy van értelme a hivatásunkkal járó nehézségek vállalásának.

  • H. György szerint:

    Mi lenne, ha csak cölibátusban élőket engednénk orvosnak, pszichológusnak, tanárnak? Hányan lennének? Erre is lehetne találni indokót.
    Én azt gondolom, hogy az Isten sokkal több embert hív, de a jelen korlátok, szabályok nem teszik lehetővé.
    A cölibátus a latin egyház sajátja, nem volt ez mindig így. A görög egyházban nem így van. Szép, otthoni meleget sugárzó közösségek léteznek.
    Vidéki faluban éltem sokáig, ahol az idősekben még élt a sztereótípia, a lélek jó, a test bűnös.. Többen úgy gondolnak vissza házasságukra, mint megtűrt paráznaságra… A házasság másodrendű sokak számára a nőtlenséggel szemben. De olyat is láttam, ahol a hívek elfogadták, hogy a papnak, ugyan nem hivatalosan, de felesége és gyerekei vannak, vele élnek. Kiálltak mellette.
    Összetett kérdésről van szó, amire kérni kellene a Szentlélek megoldását, válaszát, még akkor is, ha új utakon vezet.
    Gy

  • H. I. szerint:

    A papokért való ima lényege, hogy kérésünkre Isten – például az ő angyalainak és szentjeinek közbenjárására kegyelmeket ad az általa papságra szánt lelkek számára. Nagyon célra vezető lehet a bűnökért való engesztelő ima, és emellett a kegyelmeket kérő ima.
    Joggal gondolhatjuk,hogy a hivatás el nem fogadásának a környezet, vagy saját maga bűne(i) áll(nak) a hátterében. Tehát a bűnökért való engesztelés nagyon hathatós eszköze a Szentmise felajánlás, lehetőleg jó gyónás után, és áldozással részt véve a misén. Biztos hatás!

  • Harangi János szerint:

    Szerintem még Isten sem akarja, hogy pedofil, homokos , hitszegő, hitetlen, álszent papok szolgálják Őt ! Jó Isten úgy gondolhatja, ha csak ilyen embereket termel ki az egyház. Akkor inkább Ne szolgálja Őt senki ! ! ! Az a marék igaz ember, ha ugyan vannak még, sokkal nagyobb tetszésére van Istennek még ha egyszerű, hétköznapi emberek is. Többre megy velük, gyönyörködik bennük. Inkább mint a sok álszent,”ájtatos manókban” kik Nem hisznek Ő benne !

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162