Talita

Keresztény női magazin

Hét nap szabadság ’56 – Gérecz Attiláról

Gerecz2
Nem szerepel a tankönyvekben, verseit ritkán szavalják nyilvánosan, keveset írnak, beszélnek róla. Pedig élete és munkássága a XX. századi magyar történelem és irodalom egyik megkerülhetetlen alakjává avatja.

Gérecz a magyar irodalom egyik legígéretesebb költői tehetsége volt, aki nyugtalanítóan szép és teljes életművet hozott létre, pedig csupán 27 évet élt, ebből közel két évet hadifogságban, hét évet pedig a Rákosi-diktatúra börtöneiben töltött – s mindössze két és fél évig írt verseket.

Gérecz a világháború végén, Németországba vezényelt hadapródként kerül francia hadifogságba, ahonnan 1946-ban, 17 évesen tér haza. Apját elvesztette, egyik bátyja a háborúban szerzett sebesülésébe hal bele, a másik Svájcba emigrál. Ő maga anyjával él, s mivel egyetemre, főiskolára „rovott” múltja miatt nem kerülhet be, dolgozik. Esztergályosnak tanul Csepelen, oda jár ki minden nap a Belvárosból. Közben minden hajnalban a Margitszigeten edz, készül az öttusaversenyekre. Ígéretes tehetség, az olimpiai válogatott tagja.

A történelem azonban közbeszól: 1950. december 8-án az ÁVH egy csoport 20-21 éves fiatalt vesz őrizetbe, volt katonaiskolásokat, akiknek többsége szinte még gyerekként járta meg a frontot a második világháború alatt. Államellenes tevékenységgel, kémkedéssel, hazaárulással vádolják őket – minden alap nélkül. Legnagyobb bűnük valójában az, hogy a Horthy-korszakban voltak hadapródok, s mindannyian „osztályidegenek” – főleg polgári származásúak.

Az elfogottak között van az akkor 21 éves Gérecz Attila is. Az edzések, a munka, a szórakozás, az eleven élet helyett a börtön várja. Négy barátját halálra ítélik, közülük hármat ki is végeznek. Gérecz 15 év fegyházbüntetést kap.

Kozma utcai gyűjtőfogház, márianosztrai szigorított fegyház, váci börtön – ezeken a helyeken tölti fiatalsága legszebb éveit. Ám a testi-lelki megpróbáltatások, megaláztatások nem törik meg az erős lelkű, kedves, vonzó fiatalembert. Az aktív, fiatal fiú, a sportoló a kényszerű semmittevést és a magányt – amit gyakran megtapasztal a magánzárkában – viseli a legnehezebben. Ráadásul a börtönsétákon a rabok nem beszélhetnek egymással, lehajtott fejjel kell menetelniük körbe-körbe.

Nagy Imre első miniszterelnöksége után a politikai foglyok is emberibb körülmények közé kerülnek, kapcsolatot tarthatnak egymással. Így ismerkedik meg a váci börtönben az ugyancsak politikai fogolyként raboskodó értelmiségiekkel, költőkkel (például Kárpáti Kamillal). Ők – látva nyitottságát, érzékenységét – biztatják, hogy írjon. És megszületik az első vers:

„Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!”

(Így bocskorosan – részlet)

Az újdonsült költő meglepődve tapasztalja, hogy társai lelkesen dicsérik költeményét. Innen már nincs megállás: gyönyörű versek születnek. Erőt, ihletet ad az is, hogy börtönévei alatt éled újjá benne egy régi szerelem. Drechsel Mária visszaemlékezésében így magyarázza az új költő születését: „a tehetség, a költői véna felizzását minden bizonnyal a börtönfogság magánya váltotta ki, talán épp a rabtársak iránti mély együttérzés, a szolidaritás és a vetélkedés, vagány bizonyítani akarás. Az is nagyon elképzelhető, hogy a visszafojtott aktivitás (sportra, öttusára gondolok) tört utat, és ez az erő összpontosult az egyetlen lehetséges szabad térben, a szellem szabad mozgásában, a verselésben.”

Gérecz a börtönéletet, a rablétet ábrázoló költemények mellett számos istenes, tájleíró és szerelmes verset is ír. A versek világa – a csengő-bongó rímek mellett is – mindig magában hordoz valami vészjósló komorságot. Mint a következő vers is, amelyben a táj, a szerelem, a szenvedés és a halál egymástól elválaszthatatlanul jelennek meg:

„Borongva zsong a szél,
oly lomha lombja kél
a tájnak,
gomolygón fény kering,
mint omló éveink,
ha fájnak.
Bíborló napkorong
kibomlott hantra bont
palástot,
ha szád ízéről zeng
halált idéző szent
varázsdob.”

(Varázsdob – részlet)

1954 júliusában a Duna áradása tartja rettegésben a környékén lakókat. Gérecz a váci börtön cellájából figyeli a zajló hullámokat, és egy éjszaka – kihasználva a váratlan lehetőséget – a vízbe veti magát, megszökik. Valóságos hajtóvadászatot indítanak ellene. Három nap után kapják el, miután egy nőismerősét az ÁVH fenyegetéssel, veréssel árulásra bírja. Ezután szigorúbban őrzik, fél évig embertelen körülmények közt – magán-, illetve sötétzárkában – tartják. Éhségsztrájkba kezd, de csaknem belehal. Börtönkórházba kerül, ahol jobban bánnak vele, de még mindig egyedül van – egészen a tárgyalásáig, ahol újabb három évet szabnak ki rá. 1955 tavaszán, a kórházból titokban kijuttatott levelében ezt írja anyjának és szerelmének: „Amnesztiákban és egyebekben velem kapcsolatban ne reménykedjetek, én csak teljes győzelem esetében megyek ki innen.” Mintha csak a XIX. század jövőbe látó költője beszélne belőle. A győzelem, ha csak néhány napra is, bekövetkezik.

A forradalom a gyűjtőfogházban éri őt; a szabadulásra 1956. október 30-ig kell várnia. Még aznap felkeresi az Írószövetséget, ahol Tamási Áronnal közösen megfogalmazza a rabságból szabadult írók felhívását a nemzethez. A rádióban is felolvasott írásból a megbocsátás, a szeretet és a nemzeti összefogás sürgetése csendül ki. Néhány napig a politikai foglyok tervezett napilapjának, a Szózatnak az előkészítésén munkálkodik.

Alig több mint négy nap telt el azóta, hogy kiszabadult hatéves fogságából, amikor november 4-én hajnalban a szovjet páncélosok bevonulnak Budapestre. Volt, aki elmenekült, volt, aki elrejtőzött, és volt, aki a harcot választotta. Gérecz Attila az utóbbiak közé tartozik: a Rókus Kórház közelében küzdő fegyveres ellenállókhoz csatlakozik. Olyan bátran és elszántan harcol, ahogy mindig is élt. November 7-én egy-egy Molotov-koktéllal éppen sikerül ártalmatlanná tennie két harckocsit, amikor egy harmadik érkezik. A fedezékét érő géppuskasorozat végez vele.

Hét nap szabadság adatott neki – hat év börtön után.

Teste halála után sem nyugodhatott békében. Drechsel Mária először egy alkalmi sírba temette a Klauzál téren, a forradalom leverése után innen a Kerepesi úti temető 21-es parcellájába került, a forradalom áldozatai közé. Miután a hetvenes években elterjedt a hír, hogy ezt a parcellát felszámolják, a család a Megyeri úti temetőbe vitette át földi maradványait. 2001-ben temették újra az akkor már Fiumei úti temetőben, eredeti sírhelyére.

 

Kóczián Mária

Forrás: mindennapi.hu

http://gereczattila.uw.hu/

Korábbi, 1956-os októberi forradalomra emlékező írásunk:

’56 – a nehezen megszületett ünnep


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162