Talita

Keresztény női magazin

Nagyanyám főztje

nagymama_kisunoka
Jól emlékszem nagyanyám főztjére. Mindig egyszerű ételeket főzött, csupa olcsó dolgot. Olyasmit, amit akkor is megengedhetett magának, amikor a legszegényebbek voltak.

Nem is jut eszembe húsétel, pedig biztos ő főzött vasárnap is, amíg nálunk lakott, és vasárnap mindig húsleves volt, pörkölt nokedlivel, esetleg rántott hús, amit mi akkor úgy hívtunk, hogy „kirántott hús”. De ezek az ételek már valahogy anyámhoz kötődnek az emlékezetemben. Úgy látszik, annyiszor főzte ezeket nekünk, hogy minden régi emléket elhomályosít velük. És most is mindig ez a menü, amikor a gyerekekkel hazamegyünk.

Nagyon szerettem Kati mamát. Pedig nem volt nagyon kedves. Nem volt nagyon mosolygós. Nem értett a gyerekek nyelvén jobban, mint bármelyik felnőtt, aki körülöttem élt. Sőt. Örömét lelte például abban, ha rémisztgetett. Ez akkor a gyerekneveléshez tartozott. Mintegy pedagógiai célzattal emlegették nagymamák százezrei a zsákos embert, aki elvisz, ha rossz leszek, a cukros bácsit, akivel szóba állni se szabad, mert ha megteszem, szintén elvisz. Én nem akartam, hogy elvigyenek, igyekeztem hát úgy viselkedni, ahogy elvárták tőlem. Annál is inkább, mert amikor már a városba költöztünk, akkor a szomszéd utcában volt a leánynevelő intézet, ahol a rossz lányokat őrizték. Végeérhetetlen téglafala mentén gyalogoltunk a villamoshoz, és nagyanyám soha nem mulasztotta el, hogy figyelmeztessen rá, én is oda kerülhetek. Ez rossz volt. Felnéztem a téglafal tetejére, ahol a betonból összetört üvegdarabkák meredeztek az ég felé, és mindig elképzeltem egy kezet – talán az enyémet – amint vér buggyan belőle. És ez megmaradt. Máig, pedig az üvegdarabokat pár éve leszedték a téglafal tetejéről. De ha arra járok, gyakran ellenőrzöm, hogy tényleg eltűntek-e…

Aztán voltak ennél viccesebb rémisztgetések. Például az, hogy ha kukacos cseresznyét eszem, akkor a kukac kifúrja a pocakomat, és kimászik belőle. Ezt is elhittem. És eléggé utálom azóta is a kukacos cseresznyét. Még nagyanyám kurta nevetésére is emlékszem, amikor ezt mondta. Egy tavaszi este – gondolom, amikor már ért a cseresznye – sétáltunk haza Éváéktól, az unokatestvéreméktől, langyos volt az idő, emlékszem a pillanatra, a járdára, amint felveri a gyom, és emlékszem a hitemre, hogy ez tényleg így van, és akkor vigyáznom kell. Egy újabb ingoványos terület. A cseresznye. Vigyáznom kell azzal is, mert kétségtelen, hogy a világ veszélyes, és annál sokkal veszélyesebb, mint ahogy én gondolom, mert lám, a cseresznyéről, vagyis a kukacról ezt soha nem gondoltam volna…

Mama volt velem otthon, a szüleim dolgoztak. A konyhában töltöttük a legtöbb időt. Akkor még sparherd volt az egyik sarokban, mellette fásláda, fedővel, azon tudtam ücsörögni. Vigyázni kellett, hogy ne essek bele. A sparherd közelében mindig pokoli meleg volt, és rettenetes égési sebeket lehetett szerezni, ha nem voltam elég óvatos. Ha a tej kifutott rajta, a kozmás szagot még másnap is érezni lehetett. Ez elég gyakran megtörtént. Sokszor pirítottunk kenyeret a platnin, általában szénfekete lett, aztán fokhagymásan, sósan ettük. Utána boros teát ittunk. Nekem is adtak. Szerettem. Különösen sok fokhagymás pirítóst kaptam, amikor gilisztás voltam, és Mama meggyőződése volt, hogy az használ.

A konyhaszekrény azért volt érdekes, mert életem első lufija az alatt bújt el. Miután megkaptam, nem vigyáztam eléggé, és a lufi elrepült. Szüleim azt mondták, hogy a szekrény alatt van. Még évekig kerestem ott, és amikor új bútort vettünk, és a szekrényt kiemelték a helyéről, nagyon csalódott voltam, mert a léggömb nem volt sehol. Ezt egyáltalán nem értettem. Hová mehetett?

Mama feketében járt, vagy más sötét színű ruhában, ahogy akkoriban az özvegy falusi asszonyok mind. Volt kit gyászolnia. Nagyapám hadifogságban halt meg Ukrajnában, egyik nagybátyám betegségben, másik ’56-ban – nagyon fiatalon.

Nagyanyám szeretett főzni. Nem mondta soha, de biztosan tudom, hogy szeretett.

Többnyire tésztaételeket készített. Állandó menü volt a hagymaleves és a szilvás gombóc. A hagymalevesnél nem nagyon tudok olcsóbb ételt. Egyetlen különlegessége a gombóc tésztájából bele szaggatott kis galuskák voltak. Mindig elcsodálkoztam rajta, hogy milyen más íze van ennek a gombóckának a levesben, mint édesen-fahéjasan. A szilvát kikotortam a gombócból. Gusztustalan volt. Leginkább langyos, erjedt és vizenyős állagát utáltam. Rohadt gyümölcs volt. És teljesen értelmetlen, hogy belerakják a tésztába, azt ezzel csaknem elrontva. A hagymalevest is fenntartásokkal ettem. De, bízván az édes gombócban, mintegy áldozatul elfogyasztottam.

Aztán volt a tejszínhabos piskóta. Ezt vasárnap ettük kizárólag. Valami félbe hagyott somlói galuska volt, csak az apróra vágott piskóta a tejszínfelhővel. Nagyon finom volt. Megérdemelt jutalom a hétvégi ebéd végén. Utána esetleg kaptam egy kispohár sört, Kőbányait, ami borzalmasan keserű volt az édesség után.

Volt mindenféle kifőtt tészta. Dióval, mákkal, káposztával és persze grízzel. Utóbbiakat nagyanyám teljesen érthetetlen módon sósan ette. Soha nem tudtam elfogadni ezt az aszkézist. Én mindent édesen szerettem, rettenetesen édesen, dupla-tripla cukorral.

A krumplis tészta valódi csemege volt. Mama nem elégedett meg azzal, hogy összekeverje a két összetevőjét, hanem mindig sokáig sütötte tepsiben, egészen addig, amíg a széle keményre sült, ropogósra. Ez a része volt a legfinomabb ínyencség.

A krumplifőzeléket csak tejjel habarta be, paprika nélkül csinálta, és feltétnek paprikás dinsztelt hagymát adott hozzá. Ezt az ízt sokáig kerestem. Ugyanis a hagyományos krumplifőzeléknek más íze van. Aztán már felnőtt voltam, amikor anyósom mutatta, hogyan csinálták a somogyi svábok a krumplifőzeléket. Ahogy a nagyanyám, csak ő mányi sváb lány volt.

Aztán volt a görhöny. Tepsiben, reszelt krumpli liszttel összekeverve, tejföllel, ha kisült. Ma szinte soha nem eszünk. Legfeljebb vidéki vendéglőkben, helyi különlegességként.

De a kedvencem mindenképpen a „moslék” volt. Mi így neveztük azt, ha egy tálnyi tejbe apróra vágott kenyeret tettünk és sok-sok kristálycukrot. Apám is szerette. Emlékszem, ahogy együtt falatoztunk hétvégente reggel, mert ez az étel kizárólag reggel fordult elő nálunk. Egyszer egy néni az utcán, a közeli fodrászüzlet előtt kedvesen megkérdezte tőlem, hogy mi a kedvenc ételem, és én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a moslék…

Nagyanyám egy pillanatig megszégyenülten állt, aztán kitört belőle a rá annyira jellemző, döcögő nevetés.

Tizennégy éves voltam, amikor meghalt.

Az írás egy hosszabb visszaemlékezés részlete.

 

Kóczián Mária

Nyitókép (illusztráció)

Kapcsolódó írások:

Anyám szemében nincsen fény

Kislány a hetvenes évekből

Első szerelem – Laci


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162