Ria-ria, Trágária!
Dőlt belőlük a mocsok. Rokonszenves, copfos srácokból és angyalarcú, gyönyörű lányokból egyaránt. Folyékonyan, fennhangon és válogatás nélkül. Mindent ugyanazzal a négy-öt jelzővel illettek, mintha egy focicsapat hardcore szurkolói lennének a tétmeccsen, vagy valamelyik Tarantino-film antihősei.
Erdész nagyapám gyakran így kiáltott fel: „Azt a leborult szivarvégit!” Ez nekünk, gyerekeknek nagyon tetszett. Persze, ha nem voltunk ott, akkor másként fejezte ki az indulatát…
Sokat jöttem-mentem az utóbbi hetekben. A Tisza felső szakaszán is voltam egy négynapos kenu-túrán. Örömmel láttam, hogy a nyaralásnak ezt a módját szívesen választják a fiatalok, főleg a főiskolás-egyetemista korosztály.
Viszont egyáltalán nem tudtam örülni annak, ahogy ez a generáció egymással kommunikál. Ha röviden és szalonképesen akarom kifejezni magam: dőlt belőlük a mocsok. Rokonszenves, copfos srácokból és angyalarcú, gyönyörű lányokból egyaránt. Folyékonyan, fennhangon és válogatás nélkül. Mindent ugyanazzal a négy-öt jelzővel illettek, mintha egy focicsapat hardcore szurkolói lennének a tétmeccsen, vagy valamelyik Tarantino-film antihősei.
Gyerekeim, akiket arra nevelünk, hogy a trágárságot kerüljék, csak kapkodták a fejüket, halkan mondták nekem: „Anya, hallod, milyen csúnyán beszélnek?” Láttam rajtuk, hogy szégyellik magukat a fiatalok helyett is. Nem tudtam mást válaszolni, mint azt, hogy igen, sajnos nagyon csúnyán beszélnek, ez borzasztó, és remélem, ők nem fognak így beszélni.
Arra biztosan emlékszem, hogy régebben ez nem így volt. Ha sokan voltunk együtt fiatalok, nem volt sikk a trágár beszéd. Egyetemisták, főiskolások között főleg nem. Persze, ez még az a világ volt, amikor kisípolták a filmekből, rádióműsorokból a „csúnya szavakat”. Ma, ha bekapcsolom a rádiót, és valamelyik kereskedelmi csatorna beszélgetős műsorára tévedek, nem kell egy percet se várnom, hogy elhangozzék valami ordenáré kifejezés. A fiatalok azt gondolhatják, ez így természetes. Lehet, fel kellene őket világosítani, hogy tévednek. A trágárság bemocskolja azt, aki hallja, de sokkal inkább lealacsonyítja azt, aki trágárkodik. Valami olyasmi az üzenete, hogy „nem becsülök senkit, de a legjobban önmagamat vetem meg.” Így van ez akkor is, ha nem tudatosul.
Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy az én számat nem hagyja el egy-egy alantas kifejezés. Elhagyja. De remélem, „a megfelelő időben és megfelelő helyen”, lehetőleg ritkán. Mert a trágárságnak van helye az életünkben: azt a testi embert fejezi ki, aki megretten, tanácstalanul áll, kétségbe esik az élet váratlan kihívásai miatt. Ezekben a helyzetekben oldhatja a feszültséget, időt nyerhetünk vele, ha „kicsúszik valami” a szánkon. Ez mélyen emberi dolog, az esendőségünk része. De a szókincs trágárságokra szűkítése már nem az.
Nincsenek tapasztalataim, vajon így van ez a környező országokban is, vagy az egész világon? Jobbak vagyunk ebben másoknál vagy rosszabbak? Vagy már világszerte elterjedt ez a fajta közbeszéd hajléktalantól miniszterelnökig?
Szomorú lennék, ha ez így lenne…
Kóczián Mária
Tweet