Talita

Anya, a dolgozó nő 2. – A röghöz kötöttségtől – az anyaságon át – a kereszt felvállalásáig

“Az örökkévalóság nagyon hosszú. Különösen a vége felé.”
Woody Allen

Az elején el kell mondanom, hogy hosszú-hosszú évekig-évtizedekig nekem inkább munkám-munkahelyem volt, nem hivatásom. Ez azt jelenti, hogy nem én választottam, hanem a „családi átokminta” nyomán kényszerültem bele a műszaki világba.

„Az én saját családi átokmintám:
– Csak a fiú a gyerek és a férfi az ember.
– Csak az az ember, aki műszaki.
– A munkába bele kell gebedni. (Minimum egy gyomorfekély, vagy egy szívinfarktus a végére.)
Ez volt a szüleim által kijelölt kényszerpályám kezdetén a fő csapásirány. A Jóisten viszont – hogy az első években ne érezzem ezt a pályát annyira kényszernek – SiposUrat küldte nekem, aki mondogatta is, hogy: „Majd meglátja, hogyha kikerül az életbe…”
1974 szeptemberében léptem be a Ganz VillanyGyár Trafószerkesztésének ajtaján, ami akkor éppen a Mártírok útja (ma már Margit körút) hosszú, zöld, alumínium-szocreál KGM épületének tán ötödik emeletén volt. (Ezt az épületet nemrég le is bontották.) Végigmentem a rajztáblákkal teli hodálynagyságú rajztermen, ahol legalább negyvenen dolgoztak akkor. A terem túlsó végén lévő vészkijáratig jutottam, ahol is az utolsó boxban működött a SiposCsoport – így, egybeírva.
SiposÚr „kez’csókolommal” köszöntött engem, az akkor még éppen hogy csak felnőtt nőt, s ez nagyon meglepett. Majd nagy komolyan beleírt soron következőnek az ő NagyKönyvébe, s kisvártatva közölte velem, hogy 2011-ben mehetek nyugdíjba, s ha addig legalább 12 gyereket szülök három évenként, akkor mindezt az utolsó gyesről tehetem majd meg. Azt sajnos nem sejtette még akkor, hogy a gyes olyan lesz, mint a mesében: hol lesz, hol nem lesz, s hogy a szolgálati idő az én időmben valószínűleg már az örökkévalóságig fog tartani…
…Így közelebb már az örökkévalósághoz (amikor is nyugdíjba mehetnék), mint az életem elejéhez, sokszor eszembe jutnak ezek az első munkanapjaim/heteim/éveim. SiposÚr nekem a jó főnök etalonja azóta is. Elnézve, hogy mire vittem eddig, lehet, hogy tényleg gyesről kellett volna nyugdíjba menjek…, az lett volna az igazi karrier?! ” Forrás: SiposÚr – Egy retro történet

A röghöz kötöttség évtizedei

Egy szó, mint száz, a középiskolában 16 évesen ismertem meg költői lelkületű férjemet, aki egészen ellentéte volt az addigi családi férfimintának. Ő angol-magyar szakos tanári én pedig erősáramú villamos-üzemmérnöki diplomát szereztünk a munka mellett. A munka melletti tanulás akkortájt azzal járt, hogy ahány éves volt az iskola, pluszban ugyanannyit alá kellett írni a cégnél, ahol dolgoztam. Felnőtt életem 8 év pályaelhagyási tilalommal járt, de mondhatnám röghöz kötésnek is.

„A munkámban számtalanszor megéltem Hamupipőke sorsát.
Péntek délután, amikor közelgett a munkaidő vége, a főnökeim rendszeresen odazúdítottak annyi munkát, amivel estig elvacakolhattam. Tisztára, mint a mesében: „Elmehetsz a bálba, ha a hamu közül kiválogatod a kölest”.
A rabság, a bezártság érzése is mindvégig jelen volt életemben.
Rajzoltam is rafinált rácsszerkezeteket körzővel és vonalzóval a 70-es években.
Utólag értelmezve a képeket az anyaggá válás rajzai voltak ezek. Csapdába ejtettem a fényt ezekkel a rácsokkal.
Az anyag, a csapdába ejtett fény.
Majd minden munkahelyemen eladtam magam hosszú évekre, hol a tanulás, hol a lakás miatt. Visszagondolva a helyeknek is volt börtön „filingje”. A Ganz helyén működött anno a Margit körúti fegyház, a „Lipótmezőn” a zárt osztály, hogy csak ezt a kettőt említsem.” (idézet a Mandala-mesélő igazgyönghalász dolgozatomból)

20 éves voltam, amikor összeházasodtunk, majd 5 évig a szüleim lakásának 9 nm-s cselédszobájában éltünk, az együttlakás minden előnyével és hátrányával. Csodával határos módon Marcell fiunk születése előtt egy hónappal lett saját 35 nm-es, másfélszobás öröklakásunk Angyalföldön, ahová akkor még nem járt a metró, csak a ritkán járó, mindig elromló 79-es trolibusz. Telefonkapcsolatunk a világgal és a családdal csak a sarki fülkéből volt lehetséges. Hiába volt új lakásunk, olyannak éltük meg ezt az időszakot, mint a száműzetésben raboskodók. A férjem pedig az akkor még fapados 47-es villamossal járt Budafokra tanítani. Télen folyamatosan átfázva, megfázva ért haza. Életünk legcsóróbb időszaka volt ez. Egy pedagógusfizetésből (1700 Ft) és a gyesből (900 Ft) éltünk és fizettük a lakáskölcsönt, amit a cégtől kaptunk, s ami miatt további hűségéveket kellett aláírnom. (Akkor még 3.60 volt a kenyér kilója és volt tejjegyünk, aminek fejében 3.60 helyett 1.80-ba került a csecsemőtej. A villamosjegy 1 Ft, a buszjegy pedig 1.50, bérlet ára 110 Ft.) Majd két és félévvel később megszületett Ákos fiunk is, s a 6 nm-es kis szobában két rácsos ágy között oldalvást fértünk csak el.

25 ill. 27 éves voltam, amikor a fiúk születtek. Tudatosan vállaltuk őket – mai viszonyokhoz képest – fiatalon, hogy tudjuk, miről beszélnek a majdani kamasz gyerekeink. (Egy kislányt még “terveztünk” utánuk, de a kapcsolatunk akkortájt eléggé hullámvölgybe került. A csóróság s a fejünkben az emiatti káosz igencsak nyomokat hagyott a családi hangulaton.)

Marcell születése idejében az ultrahang még gyerekcipőben járt, csak a szívhangot tudták kihangosítani. A gyerek nemét még csak megsaccolni sem merték, nem hogy megmutatni 3D/4D-ben. Hajnalban a férjem indult volna dolgozni, amikor elment a fejvíz, és szépen taxival elindultunk a János kórházba. Nem voltak monitorok rám kötve. Hanyatt fekve, étlen-szomjan, az ágyrácsot szorítva vártam a fájások sűrűsödését. Nagy gyermek lévén (4.40) aztán – aranyeres következményekkel –, de természetes körülmények között megszületett. Már akkor kamaszos hangján felsírt, de hamar abba is hagyta. Nyugis baba volt. A szülésznő pedig megmutatta nekem a placentát, ami misztikus látvány volt számomra. (A placentáról és a köldökzsinórról később a művészetterápiás meditációimban meg is emlékeztem. Sok nyűgöm-bajom családi eredetére és megoldására találtam rá e meditációkban.) Megtestesülés A köldökzsinór 

Ákos idejében már a kezdetleges ultrahang készülékkel elsőre lányt jósoltak, majd másodszorra mégiscsak fiút látott a képernyőn az orvos. Akkortájt apukát nem is engedtek be a nőgyógyászati rendelőbe/műtőbe. Ákossal nehezebben ment a terhesség. Rossz helyen tapadt meg, és az elején néhány hétre kórházban kellett feküdnöm. A terheskönyvi pecsét miatti kötelező orvos még meg is rótt, hogy képzelem, hogy csak úgy 6 évig nem építem a szocializmus. A nagyobb gyermek a kórházi benn létem idejére az édesapjára maradt (ekkor még a nagyszülők is dolgoztak). A férjemet pedig a gyerekorvos nem vehette betegállományba (mert a törvény nem engedte), s azt tanácsolta, hogy addig adjuk intézetbe, míg én kórházban vagyok. Elég hajmeresztőnek találtuk ezt a megoldást és ezért megoldottuk másként. A vége felé pedig vesegörcs miatt megint néhány nap kórház következett, de ekkor már rutinosabbak voltunk a helyzet kezelésében. Olyannyira, hogy amikor elkövetkezett a szülés napja, még a férjem befejezte az aznapi tanítást, anyukámat odahívtuk és szépen trolival mentünk a Szabolcs utcai kórházba, ahol sokkal rutinosabban, már nem végig fekve, hanem sétálgatva közben, kb. 6 óra alatt megszületett a gyermek.

Ákos fiam 1 éves korára készült el az az öröklakásos ház, amelyet a Ganz építtetett a dolgozóinak Budán. A családi összefogásnak köszönhetően, s újabb céges kölcsönök felvételével (további évek aláírásával a cégnél) elcserélhettük egy 62 nm-esre az angyalföldi kislakást. Hogy fizetni tudjuk a kölcsönöket, vissza is kellett mennem dolgozni, de szerencsémre az anyukám akkor ment el nyugdíjba, és neki is jó átmenetként a dolgos / munkás évek után, elvállalta Ákosunkat, a bölcsőde helyett.

A Ganznak volt egyébként saját bölcsődéje és óvodája, amely nem zárt be nyáron egy hónapra, mint a tanácsi (ma önkormányzatinak mondják) gyerekintézmények. A közelben laktunk, pár utcányira gyártól. (Az a mondás járta, hogy a Ganzban csak az dolgozik, aki bolond, vagy aki közel lakik. Később a közellakás sem számított már mentségnek.)

Marcellnak jó volt a bölcsőde és az óvoda is, Ákosnak már kevésbé. S az iskolák?! Hát vannak rémtörténeteink ezekről az évekről. Nem túl sok pozitívum jutott ki a gyerekeinknek ezekben a meghatározó években. Ha nem állunk mellettük, simán kikészítették volna őket a „ragyogó” tanáraik, tisztelet a kivételnek. Gyerekkockásítás témában saját tapasztalatok alapján már írtam a Talitán.

29 évesen egy súlyos tüdőgyulladás figyelmeztetett az életem végességére, s így 30 évesen előbb a gyáron belül sikerült átkerülnöm egy pozitívabb szemléletű osztályra. Majd 35 évesen egy dupla fizetéssel járó állásajánlatot elfogadva, a villamosgép-szerkesztést is elhagyva a nyomdaipar hét éve következett. Sajnos itt – ahogy azt egykor SiposÚr jövendölte – ugyan az akkori idők legkorszerűbb számítógépein dolgoztam mint nyomdai előkészítő, de az emberi természet legsötétebb oldalát is megismerhettem egy ablaktalan, vegyszergőzös, penészes pincében. Túlórák-túlórák-túlórák. A gyerekeim kiskamaszok voltak, és a nevelésük lassan kezdett kicsúszni a kezeink közül. Fáradtan mentem haza, ordítottam velük. Ugyan anyagilag akkora már egészen jól ment a sorunk, már eljutottunk a külföldi, családi nyaralásig is, de ekkor is komoly betegség lett a vége. A szövődményeit a mai napig nyögöm.

Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy oké, vannak gyerekeim, családom, otthonom, de valamit nagyon nem jól csinálok:

Abba a munkába, amit az ember hivatásának érez, nem betegszik bele.

Az addigi munkáim sajnos nem váltak hivatássá, és nem is tudtam, ki is vagyok én valójában.

Egy év munkanélküliség után félállásban kezdtem el dolgozni a „Lipóton”, de ez is a számítógépről, az informatikáról, a táblázatkezelésről szólt, még mindig a műszaki világ volt. Itt 7 év után a térdem nyekkent meg. Ennek a mentális üzenete pedig az alázat hiányáról szólt számomra, az „Uram, legyen meg a Te akaratod” el nem fogadásáról.

Megszabadulás a röghöz kötöttségtől

15 éve a művészetterápiás foglalkozások mellett alternatív filozófiai-pszichológiai tanulmányokba kezdtem, a „ki is vagyok én? ” és a „mi is az én hivatásom?” témáját körbejárva. Azóta mondhatom, hogy nem múlt el nap, hogy ne foglalkoztam volna tudatosan ezzel a két kérdéssel. Úgy 10 éve találtam meg az első válaszokat rájuk. Elsőként azt, hogy: 

Nincsen más út, mint az Isten útja!

A „keresztút”, a keresztútjárás vagyok, ahogy az Yvette nevem betűinek anagrammája is kiadja.
A hivatásom pedig a „senkiföldjén” való szemlélődés és munkálkodás. Ez a bizonyos „senkiföldje” a személyiségemet határoló burok, vagy inkább átmenet, amitől befelé születnek a művészetek: korábban a mandala-mesék, mostanság pedig a haiku-kalligráfiák, kifelé pedig a figyelmem önéletrajzát dokumentáló újságírás.

A sérült emberek ügyeire való odafigyelés áll a publikációim centrumában. (Az OORI Ergoterápiás osztályán pedig a Krehab-kreatív klub egyik önkéntes segítője lettem, így színesítve a betegek gyógyulását.)

Elhatároztam, hogy minden nap leteszek valamit, valami szellemi terméket, új ötletet az asztalra magam elé, ez adja mostanság a ritmusát a mindennapjaimnak. (A 2015-ös évben közel 100 cikk jelent meg az on-line sajtóban a nevem alatt.)

Nyugdíjas projektnek gondoltam e hivatásaimat anno, de a nyugdíjkorhatár emelésével még van 4 és fél évem addig. Kegyelmi állapotnak tekintem, hogy a férjem támogat megtalált önkéntes hivatásaimban. Sőt továbblépve, időközben az első közös nyilvános kiállításunkkal az OORI Galériában a haiku-kalligráfia a közös nyugdíjas projekt alapkövévé is vált. A kiállítás anyagát még az őszön beválogatták a Kézen-fogva című irodalmi-képzőművészeti antológiába. Adventkor pedig a kiállítás anyagát a saját házunk aljában nemrég átadott közösségi térben mutatták be.

A távlatok

Hab a tortán, hogy az antológiának tavasszal lesz egy bemutatója is, s a kiállítás ezzel együtt továbbvándorol a bemutató helyszínére. A következő hónapokban pedig férjem verseit szeretném egy kötetbe rendezve illusztrálni a kalligráfiáimmal.

Gyerekeink felnőttek és önállóak lettek. Maholnap családjuk is lesz, és így nagyszülői hivatásunkat is beteljesíthetjük majd. A fiúk, azt hiszem, megtalálták a hivatásukat. Az biztos, hogy mi csak terelgetni próbáltuk őket a magunk módján. A magunk bőrén megtapasztaltuk, hogy a kényszerpályák mennyire veszélyesek. Szeretnénk őket boldognak látni.

Antalffy Yvette

Honlapom, Blogom

Hivatás /Anyaság témában írt korábbi cikkeim:

A-Z élet dolgai – haiku-kalligráfiák A-tól Z-ig
SiposÚr – Egy retro történet
Választásaink
Gyerekkockásítás – a sorból kilógó gyerekekről
Út és mellékutak – képmeditáció
Tizenhét szótag feketén-fehéren