Miért jó, hogy kollégista? 1.
Éppen csak elkezdődött a tanév, a nyolcadikosok azonban már a továbbtanulásra gondolnak. Hová, merre tovább? Akik pedig már bekerültek egy középiskolába, most szembesülnek először döntésükkel. A mai két cikkünkben két szülő számol be arról, hogy gyermekeik miért, hogyan lettek kollégisták, és megszólal a pszichológus is.
Amikor Máté fiam először említette, hogy másik városban akar továbbtanulni, elengedtem a fülem mellett, nem is válaszoltam a felvetésére. Nem foglalkoztam vele. Aztán, amikor újra előhozta, gondoltam, kalandos dolognak tartja a kollégiumot, úgy képzeli, olyan lesz, mint a Roxfort a Harry Potterben. De még mindig nem vettem komolyan. Aztán amikor kért, hogy menjünk el abba a bizonyos városba, a gimnázium nyílt napjára, akkor beláttam, hogy a kérdéssel szembe kell nézni.
Rövid stratégiai megbeszélést tartottam a férjemmel, és azonnal megegyeztünk, hogy nem mondunk neki nemet, de persze, megvannak a módszereink, hogyan fogjuk elterelni az elhatározásától. Nem kell konfrontálódni, meg tudjuk győzni másként is. Egy kicsit sunyi dolog, de hát a cél érdekében, ugye… Hiszen van saját szobája, számítógépe, hagyjuk őt élni, és egyébként is, még csak 14 éves, itthon a helye és kész.
Ekkoriban találkoztam egy kedves idősebb barátnőmmel, akinek a fiai már huszonévesek, és abban az élethelyzetben, amelyben ő van, a nagy kérdés az, hogy mikor, kivel alapítanak családot. Vagyis a teljes leválás, önállósodás a cél. Barátnőm elmondta, hogy hány olyan fiatalembert ismer, akik még felnőttként is képtelenek a szüleik nélkül élni, és jól elvannak a mamamhotelben. „Ha most van benne elég erő, elhatározás, vágy, hogy leváljon rólatok, ne akadályozd meg! – mondta. Ez a mondat szöget ütött a fejemben, ízlelgettem, átimádkoztam, és végül beláttam, hogy így van. Nem szabad az útjába állnom. Tudom a fiamról, hogy megállja a helyét a közösségben, képes másokra tekintettel lenni, tenni a csapatért, nem annyira magányos típus, szereti, ha társaságban van. Egyre nagyobb igénye van arra, hogy az ügyeit a rendkívül ügyes apukája és a kivételesen erős, határozott anyukája nélkül intézze. A férjem először zokon vette, hogy a megállapodásunkkal szöges ellentétben kezdek érvelni, de rövid idő alatt sikerült meggyőznöm.
A nyílt napra megadással és persze kíváncsian, elvittük. Barátságos, kulturált környezet, modern, vonzó nevelési-oktatási elvek, rend, derű fogadott. A diákok laza fegyelmezettségben töltötték a szüneteket. Diákvezetőnk, egy helyes tizedikes barna lány lelkesen mesélte, miért szereti az iskolát, és hogy mennyire érdemes ide jelentkezni. „Persze, azért itt is van egy-két gyenge tanár, akiket nem szeretünk, és elég sok az iskolai program, erre számíts! Az ünnepélyek például nagyon sokáig tartanak, elég unalmas néha.” – mondta realistán. Ezzel együtt el kellett ismernünk, hogy jó hely. „Na, akarsz még ide jönni?” – kérdeztem Mátét hazafelé a kocsiban. „Még inkább, mint eddig!” – volt a válasz.
Ettől kezdve már nem azon aggódtam, hogy elmegy tőlünk, hanem hogy mi lesz, ha nem veszik fel.
Persze mindenki megkérdezte, hol tanul tovább Máté. Amikor elmondtam, mi mellett döntöttünk, sokszor tapasztaltam megütközést: „Képes vagy elengedni?” Igen, képes vagyok. Mert becsülöm, hogy ennyire bátor, hogy el tudja képzelni az életét a mindennapi jelenlétünk nélkül is. „Hidd el, hogy 16 éves koráig melletted a helye!” Sajnos nincs olyan középiskola, amely 16 éves korban kezdődik, addig meg nem maradhat az általánosban. Egy ilyen oktatási rendszerben élünk, ehhez kell alkalmazkodnunk.
Mit remélek attól, hogy kollégista? Az élete egy rendszerhez igazodik, ami nem fog kárára válni. Nem kell naponta utazgatnia, csak átsétál reggelente a gimnáziumba. Hétvégén pedig sokat lehetünk együtt, csinálhatunk közös programokat. Hosszabb időt tölthet a kortársaival, akik szintén abban a jó nevelésben részesülnek, mint ő. Délutánonként szilencium van, biztosan tanulni fog, nem kell nekem győzködni, ha látom, keveset készül. Esténként sportolhat, játszhat a többiekkel. Önállóságot tanul, nem engem fog megkérni, hogy vegyek neki radírt, vigyem vissza a könyvtárba a könyveit, kenjem meg a szendvicsét.
Most ötödik napja van a kollégiumban. Egyelőre minden rendben, az osztálytársakkal, szobatársakkal kijön, senki nem nagyképűsködik, a koszt jó, bár tegnap „ritka vacak” volt, az ofő ugyanolyan szigorú, mint az előző, kipróbálta az edzőtermet is, és a tesitanár sokkal jobb fej, mint a régi, bevette őt a kézilabdacsapatba.
A többit pedig majd meglátjuk: Isten kezébe tesszük, nagy bizalommal és hálával.
Galambos Tímea
Második rész:
Miért jó, hogy kollégista? 2.
Kapcsolódó cikkeink:
Milyen lehet a végső elengedés?
Elengedni
Tweet