Talita

Mikulás, a cipők és a botcsinálta suszter

Miért pont a cipő, a harisnya, az ablak, a kandallópárkány és a cipőpucolás játszanak szerepet a legendás Miklós püspök ünneplésében? A cipők felidézik egyik szép gyerekkori emlékemet, amit most Mikulás tiszteletére megosztok a kedves olvasókkal.

Az ünnep alapját adó eredeti legenda Szent Miklós püspökről szólt, aki három szegény, prostitúcióra szánt lány részére saját örökségéből az ablakon keresztül aranyakkal teli csomagokat dobott be. Ez később úgy módosult egyes népek hagyományában, hogy a kéményen keresztül hajította be a csomagokat, és a kandalló körül száradó harisnyákba és cipőkbe estek az ajándékok. Az országok ízlése, szokásai szerint került előtérbe a harisnya- vagy cipő-„kultusz”. Ezért alakult ki a cipőpucolás hagyománya is Mikulás napja előtt.

Elmondhatom magamról, hogy beleszagoltam a cipők világába, a csirizszagú suszter-életbe egykoron.

A múlt század ötvenes éveiben a városi anyák megszülték a gyerekeiket, és néhány hét múlva már mentek vissza dolgozni. (Gyed/gyes nem volt még akkortájt.) A gyereket vonszolták a téli hajnalokon is a városon keresztül, a gyári bölcsödébe, ahová munkaidőben jártak át szoptatni. Nem csoda, hogy szedte áldozatait a sok gyerekbetegség, mint a gyerekbénulás vagy – a kanyaró és bárányhimlő szövődményeként – az agyhártya- és agyvelőgyulladás.

Nekem ez utóbbi jutott ki kétéves koromban. Az egyik bölcsis társam bele is halt. Anyukámnak sem ígértek sok jót a felépülésemet illetően. „Ha megmarad, akkor sem lesz normális” – így hangzott az orvosi ítélet a háromnapos kóma idején. Aztán csak életben maradtam, és agyi funkcióim hellyel-közzel működnek azóta is. A szüleim azon nyomban kiírattak a bölcsődéből, s nem lévén élő nagymamám, sem bébiszitterhálózat, így a házbeli Eszes nénire bíztak, akinek éppen akkor ment egy vidéki egyetemre tanulni a Gyuszi fia.

Eszes mama tip-top néni volt – a szőnyegvédőt is szőnyegvédő fedte, a kilincsek pedig hetente fényesre szidolozva –, és még a széltől is óvott. A porcelán kancsóban mindig volt állott víz, hogy a torkom meg ne fázzon. Nagy kaland volt a Fény utcai piacra menni vele. Akkor még lovas kocsikkal hozták az árut a kofák. Élő csirkét vettünk havonta egyszer, amit a lábánál hosszú spárgával a konyhaasztal lábához kötöttünk, és elészórtunk egy kis kukoricát. De még mielőtt leves lett volna a tyúkocskából, felvittük kis kosárkában a Királyhágó térre vagy a Farkasrétre zöld füvet legelni. S a levesbe természetes, hogy kézzel gyúrt tésztából készült a cérnametélt. Harsogott a kés tésztavágás közben.

Egy szó, mint száz, Eszes mama férje cipész volt.
Eszes bácsi munkája engem teljesen lenyűgözött. Az öreg a Hertelendy-Ugocsa utca sarkon lévő cipészszövetkezetben félállású foltozóvargaként működött, így otthon is vállalt munkát. Alig vártam, hogy a számomra rendelt délutáni alvásidőnek vége legyen, és lássam, ahogy otthon is dolgozik.

A konyhában a szépséges, régi fafűtéses sparhert mellett volt egy hokedli, rajta egy farostlemezen sorakoztak a cipészszerszámok: reszelők, kalapács, olló és árak, sarokvasak, szegek kis dobozkákban. Enyhe cipőfesték- és csirizszag is lengedezett a levegőben. Ahány láb, annyi kaptafa lógott a spájzban névre szólóan. Eszes bácsi háromlábú kisszéken ült, és apró faszegekkel a szájában kalapált-reszelt. Így készültek méretre a modern nőknek a hegyes orrú, tűsarkú, a fájós lábú mamáknak a magas szárú, a papáknak pedig a gojzervarrott félcipők. Voltak azért otthon is javítani való cipők, amelyek „saját lábon” jöttek, és nyomban javításra is kerültek. Mezítlábukat a kisszőnyegen tartva, „félfenéken” ülve várták a mamák-papák-gyerekek, míg elkészül a munka, s közben a környék hírei is kicserélődtek: ki született, ki halt meg, ki költözött el és vissza, mi megy az Ugocsa moziban, s lesz-e friss hús pénteken a Márvány utcában.
Szóval a délutáni alvás után az én helyem egy kis sámlin volt a miniatűr „hokedli-cipészműhely” mellett. Egy ideig csak tátott szájjal néztem a munkálatokat, majd susztersegédnek álltam magam is. Eszes bácsi megengedte, hogy a háromoldalú reszelővel én is reszelgessem a szerszámokat tartó farostlapot. Igazi boldogság volt ez számomra. A szüleim alig bírtak hazavinni nap mint nap.

Három évig voltam „tartalék gyereke” az Eszes családnak, de még utána évekig őrizték a cakkosra reszelt farostlapot mint botcsinálta suszterségem „mesterdarabját”.

Antalffy Yvette
1. kép, 2. kép, 3 kép, 4. kép

Hasonló cikkeinkből:

Legenda a Mikulásnak álcázott Miklós püspökről

Miklós püspöktől Mikulásig

Retro