Nyanyuka, a nagymamám
Az ember csak akkor hal meg, amikor elfelejtik – írta Molnár Ferenc a Liliomban. Nyanyukára mindannyian jól emlékszünk. Nemcsak az unokák, rokonok, hanem a tanítványok hosszú sora is. – Komoróczy Györgyné Bisitzky Mária (1909-1988), debreceni tanár, pedagógus portréja.
Árnyjáték a falon – ráadás esti mese. A tévémaci már elköszönt, s mi hárman (akkor még csak annyian voltunk unokák), a későbbi „nagylányok” (a húgom és az unkatestvérem), hajónyi méretű ágyban kucorogva nézzük a falat, amire Nyanyuka keze vetít árnyakat. Mert így hívtuk őt mindannyian: Nyanyuka. Ahogy nagyapa Atyuka volt. Szüleinktől örököltük a megszólítást. Ha jól emlékszem a családi legendáriumból a megnevezések eredetére, a legidősebb gyerektől, Geyzától származik az elnevezés, aki a beszédhangok birtokbavételéért küzdve így „torzította” az anyukát, apukát…
Nyanyuka mesél hát, fejből mondva a történeteket: mesét, mondát, mítoszt vegyesen (akkor az nekünk mind mesének tűnt). Megtudjuk, mit rejtegetett a trójai faló; hogy járt a magát pukkadásig fújó béka, aki az ökörrel versenyre kelt; a vadgalamb, aki egyre csak hajtogatta: túúúdom, túúúdom, bár fogalma sem volt a fészeképítésről; hogy készített szárnyakat Daidalosz, s hogyan zuhant tengerbe a fia. A szülői fájdalom oly érzékletesen szólt Nyanyuka hangján, hogy máig fülembe cseng, pedig akkor még nem tudta/tudhatta, hogy egyszer ő is siratja majd az egyik fiát.
A nyaralások alatt észrevétlenül belénk épült az egész görög-római mitológia, az összes klasszikus fabula és a bibliai történetek – az évek alatt elhangzott a zsidó-keresztény kultúrkör minden, gyerekek számára mesélhető története… Sokáig nem voltam tudatában, mekkora kincset kaptam útravalónak. Évek múlva, az iskolában ugyan feltűnt, hogy nem mindenki ismeri, amit én, s hogy mennyivel könnyebben látom át a mitológiai rendszereket, mint a többiek; de a kincs mértékét felbecsülni jóval később lettem képes. Nem a sztorik, istenek és hősök ismerete volt a leglényegesebb eleme a nagymamától kapott szellemi batyunak, hanem az az ön- és világértelmezési gyakorlat, amit a mesék hallgatásával szereztünk… Pedig nagymamánk nem magyarázott, csak mesélt és mesélt – nem vont le tanulságot, nem volt didaktikus, nem nyaggatott minket, hogy értjük ezt vagy azt a történetet. Hagyta, hogy hasson a szöveg; s tudta, hogy évek kellenek, míg hatását kifejti… A fabuláknak is azt a változatát szerette, amely nem fogalmazott meg „szájbarágós” tanulságot.
Ő tapasztaltatta meg velünk azt is, hogy más nyelven is lehet beszélni, gondolkodni. Szeretett latinul és görögül idézni (ilyenkor mindig elmondta a magyar jelentést); és megtanított minket németül csalogatni az egeret a házából – ma is az ő hangján hallom: Maus, Maus, komm heraus… Világokat nyitott meg előttünk, térben és időben egyaránt. Hogy mekkora hatást tett ránk, ma tudom csak igazán.
Akkoriban az árnyjátékos esti meséken és a közös étkezéseken kívül alig volt vele kapcsolatunk: mindig fájt a lába, pihennie kellett, nagyapánk csönddel vette körül, óvta, vigyázta kényelmét, nyugalmát. Atyuka a nyaraló unokákat strandra vitte, sétálni, boltba mentünk vele; s mire hazaértünk, nagymama finom ételei és süteményei vártak. Mértékkel ehettünk mindenből. Rendre és (ön)fegyelemre szoktattak még a nyaralás alatt is. Vajon tudták, hogy míg ők délután lepihennek, mi be-besurranunk a kamrába egy-két „golyót” [hamis marcipán] csenni, vaníliás kiflit és „malomkereket” [cukros dióval szórt baracklekváros linzer], no meg néhány „ostyát” [grillázzsal töltött ostyaszelet]? (Ezek voltak Nyanyuka specialitásai meg a püspökkenyér, de abból nem mertünk vágni…) Úgy vélem, tudták; de sosem tették szóvá. Jellemző volt rájuk ez a nagyvonalúság.
A nagymamánk ételei és süteményei legendásak voltak ugyan, de ő nem a konyhai tudományára volt büszke. (Felnőtt koromban tudtam meg tőle, hogy sosem szeretett sütni-főzni igazán. Mindig izgult, hogy sikerül-e. Jellemvonása volt a „mindent-túlizgulás”. De képes volt ebben is legyőzni önmagát…) Amire valóban büszke volt, azt a kisszoba üveges könyvszekrénye rejtette. Ebben őrizte a család kincseit: szellemi termékeit. Ma is hallom a szeretetteljes ellágyulást hangjában, amint mutatja: ezek itt Apu művei [így hívta nagyapát], ezek Gingucámé, itt Gyuricámé [nagybátyáim], Emőkéé [édesanyám], Bandié [édesapám] – s ilyenkor mosoly ömlött el az arcán. Máskor ritkán mosolygott, inkább örökös aggodalom áradt belőle; de ha mesélt, vagy a könyvszekrényre nézett, feloldódott benne a feszültség. Szerencsére sokat mesélt. Nem csak irodalmat meg történelmet. Családtörténetet. A gyerekkoráról, édesmamáról, a Szekfű-szemináriumról, ahova nagyapával együtt járt, a neves professzor kitüntető dicséretéről – nem sok lány járt akkoriban egyetemre, még kevesebb latin-történelem szakra, de a nagymamánk nem csak őket főzte le, a professzor szerint férfi kollégákat megszégyenítő ésszel és tudással rendelkezett.
Tudása később is lenyűgözte környezetét, ezt édesapám húgától tudom, aki tanárjelöltként tanítványa volt a Kossuth Gyakorlóban. Lebilincselő óráit diákjai pisszenés nélkül hallgatták, akárcsak mi, unokák, a történeteit. Már akkoriban a szemléltető oktatás híve volt, hóna alatt ezer könyvvel rohangált – káprázatos művelődéstörténeti anyagot közvetített, képzőművészeti jártassága pedig mindenkit elképesztett. Koncentrálta és integrálta a tantárgyakat és tananyagot – ahogy ma mondanánk. Kiemelkedő tudása és korszerű módszertani kultúrája mellett szerény volt és kedves, ám mérhetetlenül igényes, ugyanakkor emberséges – ilyennek látták gimnazista és egyetemista diákjai.
Ma már tudom, hogy része volt a bennem formálódó tanáreszménynek, bár tanárként nem láttam soha. Azokban az években, amikor férje halálát követően már gyerekei, unokái közelében, Budapesten élt, s szerencsés lehettem együtt lakni vele, sokszor mesélt tanítási módszeréről. Tanárjelölt voltam akkoriban, majd kezdő tanár. Elbeszélései elvegyültek bennem a gyerekkori élményekkel s a keresztanyám megrajzolta képpel, így alakult ki bennem az elképzelés, milyen is egy jó tanár… Mert az volt ő bizonyosan. Az iskolában is, és azon kívül is. Tanár a szó szűk és tág értelmében egyaránt. Kultúrát közvetített és értéktiszteletre nevelt. Nem üres szavakkal, hanem történetekkel. És életmodelljével.
Együttlakásunk éveiben került igazán közel hozzám. Kiderült, hogy a gyerekkoromban kicsit megközelíthetetlennek tűnő, inkább csak a történetmesélések idején oldott nagymamám mennyire emberi és életközeli. Megtudtam, amit korábban sose gondoltam volna: milyen jókat lehet vele nevetni; s tapasztaltam ekkor is, mint régen: mennyire megértő és nagyvonalú. Megismertem az egész családi legendáriumot s egy küzdelmes életet, mely korántsem csak az átélt két világháború és a kitelepítés miatt volt nehéz. Magasan kvalifikált, dolgozó értelmiségi nőként, feleségként és háromgyerekes anyaként helytállni – önmagában ez sem volt kevés. De ki kellett bírnia, hogy eltemeti egy fiát, majd a nagyapát. Sosem gondoltuk, hogy ilyen erős és ennyire életerős. Többször élet-halál között lebegett, örökké betegeskedett; de amikor az őt tartó erős kar, nagyapa karja kicsúszott alóla, a maga lábára állt, és megtartotta önmagát. Volt benne gyakorlata. A kitelepítés után, nagyapa hadifogsága idején Göncruszkán meghúzódva három gyerekével is megtartotta mindannyiójukat. Aztán meg a fogságból harminc kilósan hazaérkező nagyapát, s végre elindulhatott az új, a debreceni életük – amit később mi, unokák is megismerhettünk.
Ma is látom a debreceni lakás minden szegletét, s betölt az érzés, milyen jó is volt ott önfeledten játszani. Látom az árnyjátékot a falon, s hallom Nyanyuka hangján a mesét; látom nagymamám alakját az erkélyes kilépőn, amint a szünidő végén távozók után int, s hallom könnyesen búcsúzó hangját (megérem-e a következő jöveteleteket?); érzem az ételei ízét a számban (karácsonyra én is ugyanazt és ugyanúgy sütöm); s ha mesét mondok vagy olvasok, megszólal bennem az Ő hangján a történet.
Jó tudni, hogy nem csak én vagyok ezzel így. Amikor évente egyszer nagybátyáméknál összegyűlünk Nyanyukáékra emlékezve, mindig kiderül, mennyi és milyen mély nyomot hagytak ők ketten mindannyiunkban; s minden unokatestvéremnek valami hasonlót jelentettek, mint nekem. Mindenki másra és másképp emlékszik kicsit, máshova teszi a hangsúlyokat; de a lényegben megegyezünk: nagyszerű mintát és csodálatos élményeket adtak nekünk…
Az írás először a Pedagógusok arcképcsarnoka sorozat 12. kötetében jelent meg. (Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület, Debrecen, 2013.)
A fotók a család tulajdonában vannak.
Nyitókép: férjével Kassán, a negyvenes évek elején.
2. kép: férjével és három gyermekével. A fotót Komoróczy György hadifogsága ideje alatt magánál tartotta.
3. kép: férjével.
Gajdó Andrea
Visszaemlékezéseinkből:
Rózsás János – “a magyar Szolzsenyicin”
Mikulás, a cipők és a botcsinálta suszter
Tweet