Otthonunk: a Meghallgat-lak
Csütörtök. Déli 12 óra. Két kislány a hittanórán. A “Jó pletyka” nevű játékot játsszuk. Egyvalaki hátat fordít, a másik kettő pedig “kibeszéli” a háta mögött, de csakis jó dolgokat lehet mondani az illetőről. A gyanútlan hitoktató néni is sorra kerül. “Én azt szeretem Glória néniben, hogy bármit el lehet neki mondani.”
Bármit. Ami a szívedet nyomja. Akár órákon át. Meghallgatlak. Nem oldom meg helyetted a problémádat, nem adok tanácsot, legfeljebb szempontokat. Volt idő, amikor ezt olyan nagyüzemben gyakoroltam, hogy már-már a kiégés szélére kerültem. Közben persze kiderült, hogy nem mindenkin segít, ha meghallgatom. Van, aki éveken át folyamatosan ontja magából ugyanazt a panaszáradatot, és nincs elmozdulás. Mert a változás nehéz. És fájdalmas is.
“Doktornő, a maga szíve sose fáj?” kérdezhetné valaki. De igen, szokott, legalább olyan gyakran, mint bárkié. Nekem sincs kevésbé szükségem arra, hogy meghallgassanak, mint neked. Nem is tartok számon “barátság” vagy “párkapcsolat” címszó alatt olyan kapcsolatokat, amelyek igazából aszimmetrikus, esetleg segítő kapcsolatok. Az a kölcsönösség színtere a számomra. És van lelki vezetőm, aki engem tart meg feltétel nélkül.
Megtisztelő a részesévé válni mások életének, akár egy-egy diákkörösömről vagy mentoráltamról van szó, akár más módon van rám bízva. Jó érzés menedékévé lenni annak, aki úgy éli meg, hogy éppen üldözi az élet. De aki ilyen módon kapcsolatba került velem, nem szerzett ezzel jogosultságot arra, hogy bármikor a rendelkezésére álljak. Csak akkor tudok másokat tartani, ha a határaimat is tartom.
Miért is olyan fontos a MEGHALLGAT-LAK? Óvodás koromban dadogtam, és hihetetlen hosszúra nyúlt, ha el akartam mondani valamit anyukámnak. Folyton azt éreztem, hogy türelmetlenek a felnőttek, és féltem, hogy nem fogják hagyni, hogy végigmondjam azt az egy nagyon is fontos és jelentős dolgot, amire én ott és akkor minden idegszálammal koncentráltam. A meg-nem-hallgatottság élménye összefüggött a szememben az otthon elvesztésével.
Úgy látom, hogy Istennel is így vagyunk. Elveszítettük az otthonunkat, a Paradicsomot. Nincs közösségünk Istennel, és azt feltételezzük, hogy nem is hallgat meg bennünket. Egy végtelenül transzcendens lényt képzelünk el, aki nem foglalkozhat csipp-csupp ügyeinkkel, akinek nem lehet megrángatni a ruháját, és kérni, hogy vegyen az ölébe.
Akkor most kisebbtől a nagyobbig jussunk el a következtetésben: ha a két hittanos kislánynak az az élménye a bukott pszichológus, gyakran oda nem figyelő, “ha bal lábbal kelt föl, cseppet sem empatikus” hitoktatóról, Seben Glóriáról, hogy nem kisebb dolgot, mint bármit el lehet neki mondani, akkor az Istennek…?
Seben Glória
A cikk forrása: http://veledleszek.blogspot.hu/
Hasonló cikkeink:
Tuti burnout-program kezdőknek…
Tweet