“Musik” a Katona színpadán
Csak szórakozni akarunk, amikor jegyet rendelek a Musik, Musikk, Musique című előadásra, a Katonába.
Aztán, amikor feltűnik a zenekar, és megjelennek a színészek, megijedek. Másfél óra semmi?! Rájövök, hogy a Katonával szemben túl magasak az elvárásaim, mert most is gondolkodni szeretnék, katarzisra vágyom, és úgy érzem, nem bírom ki ezt a „csak” zenét, táncot.
Aztán felhangzik az első dal. Majd a többi lengyelül, görögül, németül, svédül, és lassan megadom magam. Bár az első fél órát azzal töltöm, hogy igen, Ónodi Eszter az Aglajában ment fel először a magasba, hogy cirkuszi mutatványt végezzen, és tudom, hogy félt iszonyúan, tériszonya volt, most azonban már könnyedén egyensúlyoz a karikán. Igaz, ez most nincs túl magasan.
Jordán Adélról néha édesanyja, Lázár Kati asszonyosan nőies lénye jut eszembe, bár Adél most inkább Sophia Loren-féle szépség. Aztán ott van Rezes Judit, akinek a hangja számomra a legélvezetesebb tisztaságú, róla a Popeye jut eszembe, amit anno a Kolibriben láttam a lányaimmal. Juditnak nemcsak a hangja tetszik, de a mozgása is. Látszik, hogy valaha táncolt, Pécsett, úgy emlékszem. Számomra csak a különös „nyelvtánca” riasztó, amit az előadás közepén mozgófilmként látunk a kivetítve. Ördögien profi, és ezzel nemcsak ezt az egész orfeumot kérdőjelezi meg a Katona színpadán, de magát a kabaré műfaját is, ami nagyon is e világból való. Szép, de felszínesen az, mint a plakátok a 6-os villamos vonalán, amelyektől mindig frusztrált leszek kicsit – tizenhat évesek virítanak rajtuk, mai korunk abszolút szépségideáljai. Jó, hogy ezek a színésznők, akik már anyák mindannyian, bár izmosak, viselnek egy kis bikinihájat. Ez megnyugtat, és az a gátlástalanság is, ahogy meg is mutatják ezt. A belső szépségről most nem beszélek, ami pedig szintén átüt játékukon – szerencsére.
Itt van Nagy Ervin, régi kedvencem, aki úgy karikírozza önmagát, hogy közben mégis komolyan tudom venni. És lám, Kocsis Gergely, életem első színészinterjú-alanya is megjelenik, folyékony lengyelséggel énekel egy dalt. Vele bekúszik az első meghatározó Kamra-élményem is, Fullajtár Andreával játszott vagy tizenöt éve.
A legfiatalabb szereplő Tasnádi Bence, az Időfutárból.
Szóval egy ideig unatkoznék, ha nem jönnének ezek gondolatok. Talán még mindig azt várnám, majd csak történik valami.
Aztán átadom magam a múlt század első évtizedei atmoszférájának. Jó, annyi, amennyi. A magyar szó azonban hiányzik, és nagyon megörülök, amikor Nagy Ervin mégis énekel egy dalt végre – amit értek is. És a taps után a ráadás is magyar. Nem is lehet más.
Minden finnyásságom ellenére kijár a taps a produkciónak, a zenészeknek, és hát a színészeknek, akik eljátszották, hogy jól énekelnek és táncolnak, mert végül is tényleg jól énekeltek és táncoltak. És kijár a rendezőnek is, Pelsőczy Rékának, a szinte kötelezően „katonás” finom iróniáért, amivel idézőjelbe tette ezt a régi világot, ami mégis nagyon mai.
Konkoly Edit
Kapcsolódó cikkeinkből:
Jadviga párnája a Belvárosi Színházban
Tweet