„Varázstalanítás” ellen
Számos felvetéssel élt kedves ismerősöm, Kóczián Mari a vs.hu Ferenc pápáról szóló vitasorozatát indító cikkemre. Mari felvetései méltók a válaszra, nem csak annak okán, hogy kedvelem a Talitát, hanem azért is, mert sokak vélekedését tükrözik.
Mindenekelőtt szeretnék rámutatni arra, hogy a vs.hu felkérésére írt cikkemben nem elemeztem teljes körűen I. Ferenc pápa működését. Pár, számomra fontos mozzanatot emeltem ki, annak tudatában, hogy nem csak én szólalok meg, és mások kifejtenek más pontokat.
A kritikám kritikájában a Talita szerkesztője azt írja: számára nem sarokkő a tradíció. Nos, kár; nem tudom, pontosan mit ért itt Mari a tradíció alatt, de az egyház a saját alapkövének tartja a szenthagyománynak nevezett dolgot. Olyannyira, hogy például a Biblia első évszázadokban lefolyt kanonizálása is a Szenthagyománynak nevezett dologra alapozódott. Valóban, a tradíció más elemei változnak – de azért lényege mégis egyfajta állandóság, ugyanis ha annyival intézzük el, hogy a tradíció változik, akkor tkp. semmi értelme hagyományról beszélni. Jelképek eltűnnek és feltűnnek – így van, de a közmegegyezés mellett a jelképek is hagyományon (is) alapulnak. Ráadásul a hagyomány nem pusztán közmegegyezés kérdése, akkor ugyanis úgyszintén nem lenne semmi értelme. Szerintem egy pápának inkább azon kellene igyekeznie, hogy megértesse az emberekkel a bonyolultnak tűnő, nem egyértelmű jelképeket is. Ha pusztán az egyértelműség és egyszerűség a szempont, akkor ellaposodunk.
De úgy látszik, a szerző figyelmét elkerülte némelyik megjegyzésem. Például hogy a jelek szerint az egyszerűségre sokat költenek a Vatikánban. Nem paradox? Nem paradox egyszerű miseruhákat rendelni, sok pénzért? Nem paradox, hogy most sok püspök vasból készült mellkeresztre ruház be, mikor olcsóbb lenne tovább hordani az aranykeresztet?
Igen, én azt állítom, hogy katolikusként a hagyományoknak, az intézményeknek és a hierarchiának is alá kell vetni magunkat. Végső soron az egyház ezekből áll: intézményeknek, hierarchiának, hagyományoknak vagyunk a részesei. Aki ennek az ellenkezőjét gondolja, az átigazolhatna egy protestáns kisegyházba. A „dög nehéz miseruhák” pedig méltóságot sugároznak, szemben a ma divatos, Star Trekes izékkel, amelyek inkább nevetségesek. Szerintem azt is fontolóra vehetnénk, hogy miért alakult ki mindaz, amit el akarunk vetni. Nem tartom szerencsésnek, ha sutba dobjuk évszázadok örökségét. A „külsőségek” igenis fontosak, ezek nélkül szívtelen, lelketlen az élet. Lehet, másnak vonzó, ha valaki mindig csak ugyanazt az egyszerű ruhát hordaná. Nos, számomra ez azt jelképezi, hogy az illető nem tud ünnepelni. Számomra a dög nehéz miseruhák és a pompa azt jelenti, hogy tudunk ünnepelni, merjük elereszteni magunkat, és nem csak kuporgatni állandóan. A nagyvonalúságot jelképezik, és sokkal emberközelibbek, mint egy sivár, egyszerű öltözet.
Benedek népegyháza nem jelent üresen kongó templomokat – ugyanis Benedek éppenséggel szembement az üresen kongó templomokat eredményező, német egyházi mainstreammel. Egyébként: a Pew Research Center felmérései szerint Dél-Amerikában a legnémetesebb, legeurópaibb egyház az argentin (tegyük hozzá, Brazília egyháza is részint német adományokból él, nem hiába van számos német származású püspöke). Az a nézet, hogy a szertartásosság és egyértelmű kiállás nem vonzó, legalábbis nem megalapozott. XII. Piusz alatt horribilis mértékben nőtt az amerikai katolikusok száma. Nagy botrányt kavart, amikor Benedek pápa az ókonzervatívnak tartott André Joseph-Leonard püspököt nevezte ki Belgium prímásává. Csakhogy az ő egyházmegyéjének vallási élete sokkal élénkebb volt, szemináriumában pedig háromszor annyi növendék volt, mint a németesebb utat választó egyházmegyékben.
Mari felteszi a kérdést: ha egy abszolút monarchia fejének tartom Ferencet, akkor miért baj, hogy váratlan lépéseket tesz, és kézi vezérléssel irányít? Hát, azért, mert egyrészt: az abszolút monarchiák abszolút uralkodói sem abszolút módon uralkodtak – egyes libertáriusok mind a tíz ujjukat megnyalnák, ha látnák, milyen minimális állam is volt a gyakorlatban az abszolút monarchia egy mai demokratikus országhoz képest. Másrészt a pápa nem, nem tehet azt, amit akar. Ahogy Dwight Longenecker atya, egy anglikán papból lett, népszerű bloggerként is működő katolikus pap írta nemrég:
„Kapott egy évet, hogy felnőjön a feladathoz. Nincs senki mellette, aki sorvezetőt adna neki és segítene neki megérteni, hogy most ő a pápa? Ő egy világ egyik vezető személyisége, a Katolikus Egyház szócsöve. Nem teheti azt, amit csak akar.”
Harmadrészt: nyilván, irányíthat így Ferenc. Csak épp ez épp azzal az imiddzsel ellentétes, amelyet kialakított magáról: azzal, hogy jobban szereti Róma püspökének nevezni magát, meg Bergoglio atyának, aki kollegialitásban igyekszik dönteni mindenről. Az erőskezű menedzser felteszi a kezét? Ha erőskezű menedzser, akkor miért nem nevezi magát I. Ferencnek, aki pápa? És miért irányítja kézi vezérléssel az olasz püspöki kart, miközben korábban kijelentette, hogy nagyobb szabadságot kell adni a püspöki karoknak? Vagy csak azoknak kell nagyobb szabadság, akik az ő szája íze szerint élnek vele?
Megint Longenecker atyát idézném: „Őszinte leszek. Minden erősségével együtt Ferenc pápa, úgy látszik, nem látja a határait. Felhív egy nőt Argentínában, hogy személyesen adjon tanácsot neki a házasságával kapcsolatban? Mint plébános, sosem adnék tanácsot valakinek egy másik plébániáról, kivéve, ha az illető plébánosa is tud róla és beleegyezett. És sosem kritizálnék egy másik plébánost a hívek előtt. Elégszer tartottam a számat, amikor hallottam a horrortörténeteket paptestvéreim látszólagos inkompetenciájáról, kegyetlenségéről, butaságáról és tudatlanságáról.
De a Szentatya azt gondolja, hogy neki feladata felhívni egy világi hívőt, tanácsot adni neki a házasságával kapcsolatban és kritizálni a plébánost? Ez a pápa egy mikromenedzser, vagy mi? Rómából olyan hírek jönnek, hogy ő egy extrém mikromenedzser, a személyisége melegsége és dinamikus »alázata« mellett pedig igencsak ellenőrző alkat.”
Tudom, erre Mariék válasza az, hogy kit érdekel, hogy mi van a háttérben, amikor az emberek Ferenc pápát látják? Nos, épp ez az, amire ő is épít: hogy a hívek tömegeit a többi nem érdekli. Feltehetjük azt a kérdést is: nem fura, hogy ekkora személyi kultusz épül valaki köré, aki elméletileg elutasítja azt? Egyébként meg: Wildmann János a vs.hu-ra írt cikkében annak a reményének ad hangot, hogy majd Ferenc pápa módszereivel végre rendet lehet tenni a Vatikánban. Én is reménykedem, de ahogy Sandro Magister írja: egyelőre még a legtöbb olyan ember, akit el kéne takarítani, hivatalban van.
Ha pedig Ferenc pápa tényleg a harmadik világot képviseli, és mi annyira szeretjük a harmadik világot, akkor érdemes megnézni, hogy a harmadik világ közvéleménye mennyivel konzervatívabb állásponton van az abortusz, a válás, a homoszexualitás és hasonlók kérdéskörében. Ezek szerint a harmadik világ nem a német módira a vevő.
Időnként nekem szegezik: a harmadik világ ezt a stílust érti, amit Ferenc pápa képvisel? Lehet. De akkor miért vannak rendszerint a konzervatívabb állásponton az afrikai püspökök a vitákban? Miért nemzeti hős Srí Lankán Malcolm Ranjith, a legtradicionalistább bíboros, aki végigvizitálta a plébániáit, és megköveteli minden papjától, hogy teljes miseruhát vegyen fel a liturgiához, valamint elrendelte, hogy térdelve kell áldozni? Miért van tele Londonban a régi rítusú mise ázsiai diákokkal? Miért trendi tradinak lenni a fiatalok közt, ahogy az Economist írta? Füzes Ádám atya mondta egy interjúban a Magyar Kurírnak: „a hívek alapvetően konzervatívabbak, mint ahogy mi elképzeljük őket. Bejönnek a templomba, és azt szeretnék, hogy a liturgiában ne ugyanolyan dolog történjen, mint a világban. Azt hiszem, abban tévedett a zsinat utáni reform, hogy teljesen olyanná akarta tenni a liturgiát, mint a világ, hozzá akarta igazítani a világhoz.”
Félreértés ne essék, Ferenc pápa közvetlensége nagy érték. De lehet úgy is közvetlennek lenni és mosolyogni, hogy közben, amikor kell, rendesen felöltözik az ember. Lehet vagány, laza, hosszú hajú, motoros papnak lenni úgy is, hogy felvesszük a plébánia régi kincseit. Aztán ettől még lehet a hívekkel sörözni mise után. Utána. Ugyancsak egyet tudok vele érteni abban, amiket a papi prédikációkról írt apostoli buzdításában, és remélem, hogy tényleg sikerül rendbe tennie a Kúriát. Örülök, hogy hangsúlyozza az isteni szeretetet, nagyvonalúságot, megbocsátást, felhívja a figyelmet arra, hogy szeretettel kell fordulni azok felé, akik mondjuk homoszexuálisok vagy épp elváltak. Remélem, nyomában megint „vidám vallásként” fogják emlegetni a katolicizmust, ahogy a középkorban tették. De egyszerű, földhöz ragadt, érdeklődő hívőként ezek a kételyeim fogalmazódnak meg vele kapcsolatban.
Sokat gondolkodtam előző cikkemnél és most is, hogy érdemes-e ezeknek hangot adni. Nem jobb-e, ha az egység érdekében inkább csöndben maradok? Aztán arra jutottam: azután, amit Benedek pápa kapott egyházon belül is, nekem sem kell tartanom attól, hogy megfogalmazzam aggodalmaimat. Főleg azután, hogy angol és olasz nyelven ezt már megtették komoly tekintélyek. Akkor talán ártani nem tudok sokat.
Remélem, a Szentlélek tudja, mit csinál, és egyszer majd megsúgja nekem is, nekem, aki azt szeretné, ha végre abbahagynánk az állandó reformkényszert az egyházban az örök állandóság javára, valamint abbahagynánk az egyház racionalizálását és „varázstalanítását”. Füzes Ádámot idézve megint: „A misztikumból viszont jó lenne valamit visszacsempészni, hogy komolyabban vegyük a szentet, és körülvegyük az őt megillető ritualitással.”
Szilvay Gergely
Tweet