Talita

Keresztény női magazin

Matriarchátusban nőttem fel

1942
Túlzás nélkül állítom, hogy matriarchális családban nőttem fel. A mai napig lenyűgöző számomra anyai dédanyám, nagyanyám és anyám életpéldája – kamaszkoromban mégis úgy döntöttem, hogy megtöröm ezt a családi mintát. Elhatároztam, hogy olyan férfit választok társamul, aki nem ilyen családból származik.

A családom teljes család volt. Elődeim – sok generációra visszamenőleg – nem váltak el, és csak a halál választotta el egymástól a házastársakat. A nők dominanciája nem azért alakult ki, mert egyedül maradtak a gyerekeikkel (bár a férj katonáskodása és hosszú özvegység is előfordult), hanem eredendő természetükből fakadt. Erős akaratú, határozott, szívós asszonyok választottak maguknak jó fizikai felépítésű, de kevésbé erős lelkű, érzelmes férfiakat. Pontosabban ilyen típusú férfiakat „vonzottak be, ejtettek rabul”, akik azután megkérték a kezüket.

Előfordult persze, hogy nő-elődeimnek éppen az erős karakterű férfiak tetszettek, nem a szelídek – de ezeknek a vonzalmaiknak nem engedtek, vagy ha mégis, akkor nagyon hamar kihátráltak abból a kapcsolatból.

Mátriárka ősanyáim tehát nem szívből, hanem ésszel mentek férjhez. Erős, munkára termett, de irányítható férfiakat választottak kizárólagos élettársnak. Az irányításért, vagyis akaratuk teljesítéséért cserébe hűséget, jó ételeket, tiszta és rendezett otthont, gondosan nevelt gyerekeket adtak a férjeiknek.

Mit nyertek ezzel a férfiak?

Kezdetben boldogította őket a szerelem. Férfi-őseim általában szerelemből nősültek, esetenként társadalmi rangjuk alatt, és életük asszonyának tartották a feleségüket. Előfordult, hogy később kiábrándultak, és csak beletörődésből, meg a gyerek miatt maradtak a hitvestársuk mellett, de volt olyan férfi ősöm is, aki egész életén át bálványozta uralkodó természetű hitvesét. Ez a 20. századi magyar matriarchátus kisebbrendűségi érzést keltett családom férfiaiban. Azonban az elnyomottakkal való együttérzésre is sarkallta őket, kifinomult az igazságérzetük, és valódi szeretetkapcsolatuk alakult ki a gyerekeikkel. Kényelmes otthont kaptak, ahol azonban ugyanúgy folyton meg kellett felelniük feleségük igényeinek, mint a munkahelyeiken, a társadalomban. Nem nagyon engedhették el magukat. Kevés boldogság jutott nekik.
Mit adott mindez a nőknek?

Sok hétköznapi harcot, nagy felelősséget, küzdelmes megélhetést, különösen az I. világháború és az 1960-as évek közötti időszakban. Sok aggodalmat, és szintén kevés boldogságot.

A gyerekek pedig szilárd, biztonságot adó környezetben nőttek fel, és még felnőtt korukban is számíthattak szüleik támogatására. Anyjuktól kevés gyengédséget tapasztaltak, de sok intést kaptak. Apjuk gyengédebb lénye oldotta kissé az érzelemszegénységet. Máskor az anya minden szeretetét rároskasztotta gyermekére, kizárólagos igényt tartott rá, nem hagyva, hogy az apa vagy bárki más is hozzáférjen.

A lányok örökségül kapták a „jég hátán is meg kell élned!” – bizakodását és a férfiak irányításának tudományát. Néhány intés: „A férfi megbízhatatlan. Korlátozd a férjed családon kívüli életét, tartsd ellenőrzésed alatt! Minél kevesebb barát, minél kevesebb munkahelyi szórakozás… A lehető legkevesebbszer utazzon messzebbre egyedül! Semmi meccs, semmi kocsma, lehetőleg semmi családon kívül űzhető hobbi! Kizárólag te oszd be a pénzt, te fizesd be a számlákat!”

A mai napig lenyűgöző számomra anyai dédanyám, nagyanyám és anyám életpéldája – kamaszkoromban mégis úgy döntöttem, hogy megtöröm ezt a családi mintát. Elhatároztam, hogy olyan férfit választok társamul, aki nem matriarchális családban nőtt fel. Hogy miért? Mert ez a berendezkedés nem hozott boldogságot a benne élőknek. Hideg, kemény szívű, szigorú, számító gondolkodású, sokáig élő asszonyokat – és érzékeny, okos, de frusztrált, rövidebb ideig élő férfiakat termelt ki ez a családi modell.

Mielőtt valaki félreértené: nem a patriarchális családmodell mellett tettem le a voksomat, hiszen az ugyanúgy vezethet szeretetlenséghez, egyoldalúsághoz, mint az anya-központú életvitel. A jó és szép élet titka valahol máshol: az emberek lelkében rejlik.

Másképp csinálom – határoztam el. Megtartom az erő, a bizakodás („lesz ez még jobb, csak tedd meg, ami rajtad múlik!”), a túlélés képességének örökségét, de nem a társam feletti uralkodás árán.

Férjemmel megpróbálunk egyenrangú társakként élni, egymás emberi méltóságát nap mint nap tiszteletben tartani. Kényes egyensúly ez. Hogy sikerül-e életünk végéig a kisebb-nagyobb kilengések ellenére is megtartani? Azt majd a gyerekeink fogják megítélni – utólag.

 

Kölnei Lívia

Kép: családi fotó 1942-ből

Ajánlott cikkeink e témához:

Nagymamám, az abszolút nő

Nagyanyám főztje

Nyanyuka, a nagymamám


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162