Csodák a halálkatlanban
Amíg olvastam a kötetet, végig az járt a fejemben, hogyan lehetett ezt túlélni. A Szociális Missziótársulat anyaháza a budapesti Krisztina körúton található, ma szeretetotthon. Ugyanaz a ház, amelynek óvóhellyé alakított pincéiben nővérek és civilek, több százan átvészelték az ostromot 1944-45 fordulóján.
Az Ostromnapló – szerzetes nővérek a halálkatlanban kötet létrejötte elsősorban annak köszönhető, hogy két nővér folyamatosan feljegyzéseket készített az eseményekről. Argay Anna Honoria tanácstag, nővér és dr. Kopasz Irma orvos, légóparancsnok nővér. Rendelkezésre álltak még a riasztóügyeletes naplókban található jegyzetek.
Az olvasó érzi, ahogy egyre szűkül a tér az Ostromnapló szereplői körül. Az első naplójegyzetekben a nővérek még kijárnak a városba, sőt, a környező településekre, hogy napi munkájukat elvégezzék. Azután már a Lónyay utcába is életveszélyes elmerészkedni, fedezéktől fedezékig tart a szívszorító út hazafelé a budai oldalon – miközben folyamatosan bombáznak. Később a Krisztina körút és az Alagút utca sarkán lévő templomig is veszélyes eljutni, sőt, akár csak a kapu előtt, az utcán is baj érhet bárkit, aki kimerészkedik.
Az anyaház egyes helyiségei egymás után sérülnek meg, kapnak belövést, kitörnek az ablakok. Az óvintézkedések ellenére is sok a rablás. A nővéreknek szembesülniük kell a rosszal, a részvétlenséggel is, miközben folyamatosan megtapasztalják azt is, mennyi jó van az emberekben.
Kik ezek a szerzetesnők, akiknek ostrom alatti életéről ez a különleges kötet szól?
Farkas Edith (1877-1942), a századelő magyar katolikus megújulásának egyik nagy – ha nem a legnagyobb – karizmatikus nőalakja, aki 1908-ban alapította a szerzetesi női közösséget bencés lelkiséggel. A közösség Prohászka Ottokár személyes támogatásával működött. Apostoli rendről van szó, a tagok a világban működnek, és tevékenységük különösen fontos központi területe a fiatalok és a nők társadalmi helyzetének javítása. A rend tagja volt Slachta Margit is, s nem csoda, hogy a két különlegesen erős és önálló asszony útja végül elvált egymástól, Margit testvér 1923-ban kivált a Missziótársulatból, és megalapította a Szociális Testvérek Társaságát. A Missziótársulat egészen a rendek 1950-es feloszlatásáig nagyon gyümölcsözően működött. Életükben az első világháború után fájdalmas esemény volt az alapító anya 1942-es halála, majd pedig a második világháború kataklizmája.
A nővérek, akik között számos értelmiségi nő, orvos, tanár is volt, folyamatosan végezték a házi munkákat is az ostrom alatt. Főztek a közösség tagjaira és az óvóhelyre befogadottakra, akiknek többségét a környékbeli házakból bombázták ki. Amikor szünetelt a vízszolgáltatás, és nem volt máshol víz, csak náluk, egész nap a vödröket és egyéb edényeket töltötték. Miután egy tévedés folytán elsősegélyhelyként tüntették fel kis egészségügyi helyiségüket, minden betérő sebesültet ápolásukba vettek. Amennyire csak lehetőségük volt rá, mindenkit, akinek szüksége volt rá, segítettek, amiben tudtak, ha egy öltözet ruhára volt szükség, azzal, ha egy tányér levesre, azzal. Figyelemmel kísérték, mikor és hol lehet élelemhez jutni – itt elsősorban lóhúsról volt szó, s örömmel, adományként tekintettek erre is. Ha éppen nem volt bombázás, aknatűz és egyéb tűzharc, a keletkezett törmeléket próbálták eltakarítani. És folyamatosan temettek, 61 ember, katona és civil, átmeneti sírhelye lett a kertjük. A naplóban egymást érik a bejegyzések arról, hogy a fagyott földben alig-alig lehet kiásni a sírhelyeket. Ma úgy mondanánk ezt: tették a dolgukat, amit éppen kellett.
Hogyan lehetett ezt kibírni? – kérdezzük mi, az utókor eddig háborútól megkímélt nemzedékének tagjai. Nos, a nővérek az ostrom teljes ideje alatt folytatták imaéletüket is, a szertartásokat elvégezték, és az óvóhelyeken folyamatosan tartott a szentségimádás. – Pont ez lehet a titka annak, hogy minden megpróbáltatás közepette is kitartottak, nem omlott össze senki, sőt, nem volt nővér áldozata sem az ostromnak. Még az a fiatal nővér is sértetlen maradt, akit egy orosz katona akart elvinni magával – de a jelen lévők megmentették. Ez a másik titok: a közösségé.
A Missziótársulat tagjai nem egyszerűen csak együtt voltak az ostrom alatt, hanem Isten szeretetének közösségében éltek, Krisztus Szentséges Szívének szeretetében pillanatról pillanatra, percről percre, óráról órára. Az idő, amit megéltek, Isten megtartó ideje volt, nem a pusztító ember ideje. Ez az Ostromnapló csodája, amit mindenki átélhet, ez az, ami ezeknek a nőknek különleges bátorságot adott.
A kötetben az újrakezdés, az örökké győztes Élet csodája is feltárul: a nővérek az ostrom végeztével azonnal belekezdenek az újjáépítésbe mind a fizikai, mind a szellemi fronton. Ácsok segítségével kijavítják a tetőt, eltakarítják a hulladékot, és minden egyéb fizikai munka elvégzése mellett az apostoli munka lehetőségeit is keresik – érezve, hogy most itt szűkül a tér: a megszállók szemlátomást nem veszik szívesen az egyházak aktivitását. Mégis: újra teszik a dolgukat, az 1950-től 1990-ig eltelt időt átvészelve a mai napig.
A kötet a Kairosz Kiadónál jelent meg a megszentelt élet évének tiszteletére.
Kóczián Mária
Nyitókép. Második kép. Harmadik kép. Negyedik kép. Ötödik kép.
Kapcsolódó cikkeinkből:
Nem film, valóság – Horthy Istvánné a kiugrási kísérletről
Salkaházi Sára szabálytalan ragyogása
Embermentők 1. Az angyal közelében
Mindennapok, amelyeket felborított a káosz
Tweet