Nyílt kérdések menekültügyben Beer Miklós püspök atyához
Kedves Püspök atya! Kérdéseimmel azért fordulok Önhöz, mert Ön az „én püspököm”, és mert olyan embernek ismertem meg, aki szívesen meghallgatja a másikat, és érzékenyen reagál mind az egyéni, mind a társadalmi problémákra.
Az elmúlt vasárnapi szentbeszédében – a Regnum Marianum Közösség újpesti nagytáborában, Gödöllőn – kitért a menekültkérdésre, ami ma nagyon foglalkoztatja a magyar (és európai) közvéleményt. Szembesített minket azzal, hogy míg 1950-ben 2,5 milliárd volt a Föld lakossága, 2015-re meghaladta a 7,3 milliárdot. Az emberek kétharmada a gazdaságilag elmaradott Ázsiában és Afrikában él – szükségszerű, hogy ez az irdatlan tömeg a jóléti területek felé mozdul, ez a népvándorlás elkerülhetetlen, jó, ha felkészülünk rá. Azt kötötte a lelkünkre, hogy nekünk a menekültek felé segítségnyújtási kötelezettségünk van – és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy milyen okból menekülnek, szervezetten-e vagy spontán, gazdasági vagy politikai menekültek-e, hogy milyen a vallásuk, bőrszínük –, nekünk az a dolgunk, hogy befogadjuk őket és segítsük itteni életüket. Csodálkozásának adott hangot, amiért még egyik, fogyó lakosságú vidéki település sem jelentkezett, hogy letelepítenék falujukban a menekülteket.
A szentbeszéd után megilletődötten, ugyanakkor kínzó kérdésekkel maradtunk magunkra. Azt hiszem, minden hívő keresztény úgy gondolja, hogy kötelessége gyakorolni az irgalmasság testi cselekedeteit, legalábbis azokat, amelyek közvetlen életveszély elhárításához szükségesek: enni-inni és ruhát adni, betegeket gyógyítani. A vándorok befogadása sem okozott kétséget az elmúlt évig – igaz, eddig alapvetően a katolikus vagy más segélyszervezetek, civil szervezetek által zajlottak, tehát az átlag hívő ritkán került testközelségbe a menekültekkel. Ma már Budapest közterein, a déli határnál vagy a vidéki menekülttáborok környékén is szembe találjuk magunkat velük. Óhatatlanul is kérdések merülnek fel, mérlegelünk: hány embert kell az otthonomba befogadnom? Hány embert fogadhatok be, hogy a családom testi és lelki jólétét ne veszélyeztessem? Vagy mennyi veszélynek tehetem ki a hozzám tartozókat?
Ugyanezek a kérdések felmerülnek szélesebb körben is: hány menekültet kell befogadnia és letelepítenie a falumnak vagy a hazámnak? Veszélyeztethetem-e ezzel a már korábban itt lakókat? Ha igen, mennyire? Az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásakor felülkerekedhet-e az ész a szíven?
Az irgalmasság testi cselekedetei:
1. az éhezőknek ételt adni,
2. a szomjazóknak italt adni,
3. a szegényeket ruházni,
4. az utasoknak szállást adni,
5. a betegeket és
6. a börtönben levőket látogatni,
7. a halottakat eltemetni. (Mt 25,35-36 alapján)
Mit vár el tőlem az egyházam?
Milyen útmutatást ad Ferenc pápa, Erdő Péter bíboros úr vagy Beer Miklós püspök atya? Nyilatkozataikat olvasva úgy tűnik, kizárólag a menekültek támogatására buzdítanak, nem mérlegelve, kik ők és milyen okból vagy céllal érkeztek. Mindegy tehát, hogy önként indulnak-e útnak vagy kényszerítve szervezik-e deportálásukat, mert hiszen akkor is nagy traumákon mennek át, amíg ideérnek. Nem számít, hogy esetleg az Egyesült Államok gerjesztette a közel-keleti destabilizáló folyamatokat, tudatosan meggyengítve ezzel azt a térséget, amely eddig feltartóztatta az Afrikából kizúdulni akaró százezreket – és esetleg tudatosan meggyengítve ezzel Európát. Azzal sem kell foglalkoznunk, ki keresztény, hiszen lehetetlen kiválasztani közülük a félelemből eltitkolt keresztény vallásúakat. Az sem zavarhat minket, hogy e menekültek egy része feltűnően jól szituált, kommunikációs eszközökkel jól felszerelt fiatal férfi.
A híveknek azonban nem adnak választ több kínzó kérdésre.
Mi lesz akkor, ha alul maradunk a „szülési versenyben” (a kérdés költői, ezt a „versenyt” már rég elvesztettük), és egy-két generáció múlva – mondjuk unokáim idején – már többségbe kerül a muszlim lakosság Európában és Magyarországon? Milyen következményekkel jár ez majd az akkori gyakorló keresztények számára? A választ megkeresni nem nehéz, hiszen rendelkezésünkre állnak azoknak a katolikusoknak a beszámolói, akik életüket muszlim környezetben töltötték (közöttük szerzetes papok, misszionáriusok). Láthatjuk a keresztény népcsoportok történetét több száz évre visszamenőleg ezekben a térségekben: hogyan imbolyogtak a „megtűrt” (adófizető) kategóriától az üldözöttig, majd újra békeévek következtek, amikor esetleg „csak” azt tiltották meg nekik, hogy lányaikat keresztény férfihoz adják. Mára pedig kétezer éves közösségek tűntek el – véletlenül vagy jó ürügyet találva? – a muszlim polgárháborúban.
A kép tehát nem rózsás és nem békés, ami előttünk kirajzolódik. A multikultihoz még mindig ragaszkodó Nyugat városi gettói, ahová egy nem-muszlim fél belépni, szintén nem töltenek el bennünket bizakodással.
Hogyan kerüljük el ezt a folyamatot, Püspök atya?
„Integrálni kell a kisebbségeket” – hallom innen-onnan, bizakodó csoportoktól a választ. Akik azonban integrációval foglalkoznak – hiteles, önfeláldozó emberek –, arról tesznek tanúságot, hogy ez csak akkor valósul meg nagy százalékban, ha az integrálók népes képzett csapata dolgozik az integrálandókkal, nem beszélve a megfelelő anyagi háttérről. Az integrációhoz ugyanis két fél kell: aki tanít, segít – és aki elfogadja és akarja. Lesz-e elég képzett ember, aki intézményi háttérrel integrál? És mi történik akkor, ha a betelepülők többsége azt mondja: „Nekem nem kell a ti viselkedéskultúrátok, sem a politikai elveitek, legkevésbé a vallásotok! Van sajátom, ahhoz ragaszkodom, alkalmazkodjatok ti!” A kérdés ismét költői: a nyugati, több évtizedes példák nyilvánvalóvá teszik, hogy a bevándorlók jelentős része így gondolkozik, miután szembesül azzal is, hogy lehet, befogadták az országba, de nem fogadják el mégsem úgy, mint a helyieket. Különösen is hajlamosak erre a gondolatra a másod- és harmadgenerációs bevándorlók, pláne, ha egy-egy területen – alapvetően valamelyik nagyváros lepattant külvárosában – többségbe kerülnek. Miért is gondolnák másképp?
Ön hogyan képzeli el ötven év múlva egy négyezer lelkes – mondjuk felerészt katolikus, felerészt református hagyományú – falu életét, akik idén letelepítenek mondjuk 300 afgán menekültet?
„A Nyugatnak pénzt kell áldoznia, fejlesztenie kell a gazdaságilag elmaradt térségeket – hallom innen-onnan a társadalmi javaslatot. – Ha a kontinensek életszínvonala közeledik egymáshoz, majd nem lesz kedvük otthonról elvándorolni!” Ez jól hangzik, de naivitás. Amire Afrika és Európa életszínvonala azonos lesz, addigra talán már nem is lesz Európa. A növekvő jólét pedig – hiszen tény, hogy sok afrikai ország gazdasága jelentősen fellendült az utóbbi években – éppen hogy generálja a kivándorlást. A tévék adásaiból, az internetről szereznek tudomást a nyugati, sokkal nagyobb jólétről, és pénzük gyarapodása teszi lehetővé, hogy a középréteg (nem a legszegényebbek!) elinduljanak a vágyott jólét felé. Ahogy Magyarországról is rajzanak ki manapság a munkavállalók a magasabb életszínvonal reményében.
Maradnak tehát az egyházi oldalról megválaszolatlan kérdések: Nem érzik-e veszélyben a püspök atyák azt a keresztény hitet, egyházat, amelyből épp az irgalmasság cselekedetei fakadnak?
Nem érzik-e veszélyben a menekültek támogatásával, befogadásával azt a viszonylag demokratikus, viszonylag jóléti társadalmat, ami a történelem során most először, a második világháború romjait eltakarítva valósult meg Európában (és Észak-Amerikában) – és kizárólag azért, mert keresztény gyökerekre épülhetett? Nem sajnálnák-e ezt a társadalmat, amelyből a legkevesebben akarnak kivándorolni, mert a lehető legtöbben érzik élhetőnek? Hogyan egyeztessük össze a (maradék) kereszténység védelmével a nem-keresztény, integrálódni nem akaró, sőt, a keresztényeket időnként nyíltan lenéző menekültek letelepítését? Vagy semmi jelentősége, hogy negyven év múlva Jézust már csak Íszának nevezik majd Európában? Azt kapjuk csak, amit megérdemlünk?
De addig is – kaphatnánk útmutatást erről is? Feladatainkat az irgalmasság terén már ismerjük.
Szeretettel: egy magát kereszténynek, katolikusnak valló, Jézus példáját követni igyekvő, kérdező ember.
Kölnei Lívia
Hasonló témájú írásainkból:
Íszá, az iszlám Jézusa 3. – Keresztény-iszlám párbeszéd?
Henri Boulad: A Nyugat flörtöl az iszlamizmussal
Miért tér át az iszlámra egy magyar nő?
Hogyan álljunk ki a közel-keleti keresztényekért?
Tweet