Talita

Keresztény női magazin

„Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal…”

szegeny_gyerekek
A kenyéradás, az éhezés és a szegénység fő vezérgondolatként vonul át a Biblián. Jézus mondta: „Szegények mindig lesznek veletek” (Mk 14,7), ami azt jelenti számunkra, hogy az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlására az idők végezetéig lesz alkalom.

 

A Bibliával kapcsolatban néhány személyes tapasztalatot szeretnék leírni, tanúságot téve arról, hogy életünk szűkös időszakában hogyan állt mellettünk az Úr, a reménytelen helyzetből hogyan emelt ki minket – és ez a Biblia jobb megismerése által csak most lett világos előttem. Akkori zúgolódásaim ellenére ma már meggyőződésemmé vált, hogy a megélt nehéz körülmények a kincseimmé, örök ajándékká és energiaforrássá váltak a számomra, amit nem vehet el tőlem senki. Ez a bizonyság arra, hogy ahol véget érnek emberi lehetőségeink, ott átveszi a vezetést az Úr: „Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak” (Zsolt 126,5).

Hiszem, hogy a szegénységről az tud hitelesen beszélni, aki életében már átélte azt. Nekem ez a háború utáni tizenkét évet jelentette. A Várban laktunk, és a bombázások miatt napjában többször is az utcánkban lévő sziklapincébe futottunk. Anyánk – mai szóval élve – mindig igen jó stratéga volt. Hamar felismerte, hogy ha nem akarunk éhenhalni – mint több szomszédunk –, menekülnünk kell. Képtelen vállalkozásnak látszott, hogy egy 10 év körüli vékony kislánnyal és egy karonülő, másfél éves kisfiúval az egyik szomszédos ország nyugati csücskéig vándoroljunk, bízva ott lakó jó ismerőseinkben, akik viszont addigra már szintén tovább menekültek. Ott állt a vadidegenben ez a csonka, sérülékeny kis család, és – visszapillantva – most már úgy tűnik, az Úr állt a jobbunkon és pásztorolt minket. Idegen emberek jóvoltából megvalósult az üzenet: „Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba” (Iz 58,7). Csodálatos és ezerféle módon – átvezetve a vándorlás minden nyomorúságán – naponta megadta kenyerünket, mindig volt, aki befogadott a házába, és volt, ahol lehajtsuk fejünket. Valóban megéltük: „Bár én koldus vagyok és szegény, az Úr majd gondoskodik rólam” (Zsolt 40,18).

Hazaérkezve a megrongált otthonunkba, valahonnan tűzifát kellett szereznünk a téli hónapokra. De hogyan? A szomszédos házak romjai alól bukdácsolva húzogattam ki az általam elbírt súlyú és méretű fadarabokat – és meleget varázsolhattunk, ami főleg a kistestvéremnek volt fontos. Egyszer sem sérültem meg, és most utólag erre az ígéretre gondolok: „Ha el is esik, sem üti meg magát, mert az Úr alátartja kezét” (Zsolt 37,24). A tüzelő beszerzésének története folytatódott. A jobb megélhetés reményében vidékre költöztünk, viszont a fűtéssel ott is gond volt, s az erdőből kellett gallyakat hazahúzogatni.

A történet csattanója, hogy sok évtizeddel később mint egy épülő templom építész menedzsere, újból fáért kellett mennünk. De nem ám tűzifáért, hanem az erdészettől kapott legszebb fa kiválasztásáért, amelyből hatalmas keresztet ácsoltak, jelezve, hogy ott majd az Isten hajléka épül fel!

Honnan volt ilyen nagy lelkierőnk a legnehezebb időszakban? Küldött az Úr egy jó „pásztort”, aki arról beszélt nekünk a templomban, hogy minden nyomorúságunk ellenére fel a fejjel, mert „mi Krisztus társörökösei” (Róm 8,17) vagyunk! Ez a bíztatás hihetetlen nagy megerősítést adott nekünk.

Végül elmondom az egyik legkedvesebb tapasztalatomat, amely ma is oly sokszor eszembe jut. Már egyetemista voltam, amikor jó barátnőm meghívott nyaralni egy dunamenti, hajóval is elérhető városba. Igen ám, de nem volt pénzem a hajójegyre. Ekkor szinte csoda történt: térült-fordult a barátnőm, elment vért adni, és megvette a jegyemet – szó szerint a vére árán! Folytatás is lett. Több évvel később babát vártak, s egy mosókonyhában laktak. Férjemmel együtt úgy gondoltuk, hogy költözzenek hozzánk az egyszobás lakásunk konyhájába. Nemhogy összkomfort, de még fürdőszobánk sem volt. Mégis, ez a rövid ideig tartó együttlakás életünk egyik legszebb és vidám időszaka volt.
Az alábbi idézet rólunk is szól:

„Törd meg az éhezőnek kenyeredet,
és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba.
Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl,
És ne fordulj el embertársad elől.
Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal,
És a rajtad ejtett seb gyorsan beheged.
Előtted halad majd világosságod,
És az Úr dicsősége lesz a hátvéded.
Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol,
Könyörgő szavadra így felel: Nézd, itt vagyok!”

(Iz 58,7-9)

Az Úr itt volt, van és lesz velünk – a múltba visszapillantva lehet igazán megragadni az életünket kísérő, gondoskodó szeretetét.

 

Dombai Mária
(A cikk már megjelent korábban a Népek Missziója c. folyóirat 2012. pünkösdi számában.)

 

Korábbi cikkeinkből:

Naponta megölik Nábotot

Egy nő, aki boldogtalanul volt boldog

Munkás Szent József


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162