Anya, a dolgozó nő 4. – “Ez nem a Jézus Szíve Szeretetház…”
Mi fontosabb, a munka vagy a család? A versenyszférában ez a kíméletlen kérdés még manapság is elhagzik, amikor egy anya visszamegy dolgozni gyed-gyes után.
2001. január 1-től 2007. szeptember 30-áig voltam itthon a gyerekekkel. Tomi másfél éves korában éreztem, hogy valami mással is kellene foglalkoznom a gyereknevelésen és a háztartáson kívül, így beiratkoztam a gödöllői egyetemre hr-es posztgraduális képzésre.Sokan voltunk kismamák a csoportban, jó közösség alakult ki. Hannus augusztusban született, szeptember első hetében nekem már egyhetes, egész napos konzultáción kellett volna részt vennem. Az első nap után halasztást kértem, mert azt éreztem, a lányom mellett van a helyem, nem az iskolapadban.
2006. decemberében kaptam meg második diplomámat, ami a családi összefogásnak is köszönhető volt, mert egyedül, a két kisgyerekkel nem tudtam volna végigcsinálni. Mivel Hanna már bölcsődés volt ekkor, jeleztem a munkáltatómnak, hogy szeretnék visszamenni dolgozni. Nem nagyon igyekeztek visszavenni, konkrétan a hr igazgató azt mondta: Ez nem a Jézus Szíve Szeretetház, döntsem el, mi fontosabb, a munka vagy a család. Mondtam neki dühösen, hogy mindkettő. És mielőbb szeretném, ha lenne helyem ismét a bankban. 2006 decemberétől 2007 nyaráig tartott az alkufolyamat, aminek eredményeként októbertől sikerült hat órás munkakörbe “visszasírnom” magam.
Az első hetek, hónapok nagyon nehezek voltak, Úgy éreztem, sehol sem vagyok teljesen jelen; a munkámra kevés volt a hat óra, soha nem tudtam időben végezni, és úgy mentem az oviba, bölcsibe, hogy közben azon rágtam magam, mit nem csináltam meg bent aznap. A gyerekekkel találkozva viszont azt éreztem: rossz anya vagyok, egész nap nem vagyok velük, elhanyagolom őket. Talán egy fél év kellett ahhoz, hogy mindannyian megszokjuk az új helyzetet, és ne szorongjak folyamatosan.
2008 augusztusában kaptam egy olyan munkakört, amire már hosszú évek óta vágytam: végre hr területen dolgozhattam, képzési munkatárs lettem, ráadásul hat órában. Úgy éreztem, helyükre kerültek a dolgok, minden sínen van. Tamásnak sikerült egy klassz speciális iskolát találnunk, így szeptembertől már együtt indultunk reggelente Pestre, Hannuskát pedig Norbi, vagy a szüleim vitték reggelente a fóti óvodába.
Az örömöm azonban nem tarthatott sokáig; a gazdasági válság miatt a bankban 2009 márciusában megkezdődtek a csoportos létszámleépítések. Nehéz volt naponta azzal szembesülni, lehet, hogy holnap utcára kerülünk. A második leépítési hullámba én is belekerültem, így 2009 októberében véget ért a bankos életem. Nagyon rosszul érintett az elbocsátás, és elsősorban nem az anyagiak miatt. Bántott, hogy azért kerültem utcára, mert két gyerekem miatt csak hat órában tudtam dolgozni, és így nem tudtam versenyre kelni a fiatal, huszonéves, gyermektelen, este 8-ig is szívesen dolgozó, olcsóbb munkaerővel. 20 évesen kerültem a bankba, szinte ott nőttem fel, sok barátom lett a munkatársak közül, így az elbocsátáskor úgy éreztem, kihúzták a szőnyeget a talpam alól. Sokáig összeszorult a gyomrom, ha megláttam bankom egyik fiókját, vagy egy reklámot, egy bankos logót.
Számtalan állásinterjún voltam, sok-sok helyre elküldtem a jelentkezésem (talán 300-nál hagytam abba a számolást), rengeteg barát, ismerős próbált segíteni az elhelyezkedésben. Viszont azzal kellett szembesülnöm, hogy 36 évesen, akkor már két kisiskolás gyermekkel a munkaerőpiaci értékem két diploma és két nyelvvizsga ellenére egyenlő a nullával. Azt sehol nem mondtam el, hogy a két kisiskolás közül az egyikük még fogyatékos is. :-(.
Fejvadászok azt tanácsolták, hallgassam el a két gyereket, de ezzel én egyáltalán nem tudtam azonosulni. Úgy gondoltam, olyan munkahelyen nem szeretnék dolgozni, ahol le kell őket tagadnom, ahol nem számít értéknek a család.
Próbálkoztam saját cég alapítással, önállóan boldogulni, de be kellett látnom, nem vagyok vállalkozó típus, szenvedek ebben a helyzetben. Hisztis voltam, kiállhatatlan, úgy éreztem, csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy nem találom a helyem a munka világában.
Arra gondoltam, talán a közigazgatásban kellene keresgélnem, mert ott a munkaidő sokkal inkább családbarát, mint a multiknál. Ezért elkezdtem ebben a szférában keresgélni, jelentkeztem sok helyre, de csak oda jutottam be állásinterjúra, ahol volt valamilyen személyes kapcsolatom. Akkorra az önbizalmam már a nullával volt egyenlő, úgy éreztem, azért “büntetnek” a munkáltatók, mert két gyermeket is mertem szülni. Hiába tilos a diszkrimináció, általában a második kérdés a munkáltatók részéről az volt az állásinterjún: mit csinálok, ha beteg valamelyik gyerek. (Az elmúlt 5 év alatt max. 5 napot hiányoztam gyerekápolási táppénz miatt.)
Örülök, hogy a házasságunk nem ment rá erre a nehéz időszakra, és hálásan gondolok arra, hogy Norbi mindig mellettem állt, biztatott és támogatott (és persze nem utolsósorban biztosította a családunk megélhetését is).
2011. februárjától az újpesti polgármesteri hivatalban dolgozhattam, 8 órában, személyügyesként. Furcsa volt a bankos évek után egy közhivatalban dolgozni, de gyorsan beleszoktam, mivel azzal foglalkoztam, amit nagyon szeretek – emberekkel.
2012 elején kaptam egy fantasztikus lehetőséget: az újpesti hr vezetőm áthívott a Magyar Művészeti Akadémia Titkárságára személyügyi referensnek. Ez magasabb fizetést, belvárosi, modern irodát és sok egyéb pozitív változást hozott. 2012 áprilisától dolgozom a jelenlegi munkahelyemen és nagyon szeretem a munkámat.
Az én váltásommal egy időben férjem ismét elment külföldre dolgozni, ezért a szüleim segítségére szorultam, hogy továbbra is tudjak 8 órában dolgozni. A szerdai napokon ők vitték a gyerekeket a suliból haza, Tamást lovasterápiára, én pedig nyugodtan dolgozhattam késő estig.
Két iskolás gyerekkel az igazi nagy kihívást a nyári szünet jelenti, hiszen 8 hét szabadsága még egy köztisztviselőnek sincs. Tamást a betegsége miatt nem lehet akármilyen táborba beíratni, nem lehet akárkire rábízni. De ebben is számíthattam a szüleimre, mert minden nyáron boldogan vigyáztak a gyerekekre, amíg mi dolgoztunk.
Ha Tamás is egészséges lenne, most, hogy már ő 15 éves lesz, Hanna pedig 12, teljes gőzerővel dolgozhatnék. Fiunk azonban soha nem lesz önálló életre alkalmas, így vagy hozzuk-visszük őt az adott intézménybe, vagy keresünk neki egy lakóotthont. 16 éves koráig járhat a mostani általános iskolájába, utána egy speciális szakmunkásképzőbe szeretnénk őt beíratni. Abban az iskolában van lakóotthon is. A pedagógusok, pszichológusok bátorítanak erre a megoldásra, mert az a tapasztalatuk, hogy a családból kikerülve sokkal önállóbbak lesznek a gyerekek. Ezt azonban mi még hárítjuk nagyon, most még elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyen velünk lefekvéskor, felkeléskor, és egy hétig ne találkozzunk. Idővel azonban szembe kell néznünk majd ezzel a problémával is, mert a felnőtt fogyatékosok napközbeni foglalkoztatására jelen pillanatban nincs túl sok lehetőség.
2015 őszétől Hanna egy nyolcosztályos gimnáziumban tanul,a munkahelyemtől pár percre, így már hármasban megyünk reggelente a “munkába” és délután együtt jövünk haza. A szerdai napok az apanapok, ilyenkor én vagy dolgozom egy kicsit tovább, vagy szervezek magamnak valamilyen felnőtt, barátnős-csajos programot.
Nagyon jól érzem magam a bőrömben, mert a gyerekek mindketten jó helyen vannak, amíg én dolgozom. Ehhez azonban kell egy olyan munkáltató, aki tiszteletben tartja, hogy egy nőnek a családja a legfontosabb a hivatása mellett. Azt tapasztaltam, hogy a családos, kisgyerekes anyákat leginkább a családos, kisgyerekes vezetők tolerálják, kevésbé toleránsak a frusztrált, egyedülálló, gyermektelen női vezetők.
A nyári szünetektől azonban továbbra is félek: Édesanyám halála miatt már csak az Édesapámra számíthatunk, aki mindent megtenne a gyerekekért és szerencsére jó egészségi állapotban is van, de már 73 éves. Bízom benne, hogy sokáig ilyen jól lesz és tud még nekünk jó pár évig segíteni.
Éberlein Melinda
A sorozat előző cikkei:
Anya, a dolgozó nő
2. – A röghöz kötöttségtől – az anyaságon át – a kereszt felvállalásáig
3. – „Tizennyolc évi besűrített lelkesedést viszek oda”
Tweet