Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 2. – Folyamatosan csökkenő tekintély – Kölnei Lívia
Az egyre nagyobb katolikus paphiány okaira szeretnék rávilágítani – saját tapasztalataim és következtetéseim alapján. Úgy vélem, ha az okokat sikerül jól feltérképezni, azzal már a megoldásokhoz is közelebb jutunk.
A világiak létszáma is csökken
A magyarországi katolikusok létszáma csökken a népszámlálási adatok szerint. Körülbelül ennek megfelelő, illetve talán kicsit nagyobb arányú a papok számának csökkenése. Katolikusnak ugyanis vallhatják magukat a „langyosok” is, a papi létforma viszont sokkal keményebb elkötelezettséget igényel. Ha növekedne a katolikus családok száma, nyilván a papok létszáma is emelkedne.
A politikai kereszténység
A politikai kereszténység a legtöbb esetben elrettentő. Ellenállást kelt, különösen a fiatalokban, akik számára még fontos, hogy a hirdetett eszmény és a valóság közelítsen egymáshoz.
Az egyházi tekintély
A laikus hívők, a világiak sokkal több – hitükre vonatkozó – tudásanyaghoz, információhoz férnek ma hozzá, mint évtizedekkel ezelőtt. Az internet az alapvető egyházi dokumentumok és teológiai írások tömegének olvasására ad lehetőséget. Sokkal szélesebb körűen lehet ma tájékozott egy hívő értelmiségi, mint amikor még csak falusi papja hittanóráin, szájhagyomány útján, leegyszerűsített hittankönyvből vagy katekizmusból tanulhatott. Ez a nagy tájékozódási lehetőség pozitív és negatív folyamatokat is indíthat. Nem feltétlenül jár együtt az értelmi megkülönböztetés képességével (mit mekkora súllyal kell figyelembe venni és hogyan kell értelmezni), és nem feltétlenül jár együtt lelki mélyüléssel, viszont a tekintélyeket megkérdőjelezheti. A plébániaközösségekben több kritika éri ma a papokat, mint régen. Ugyanakkor a nagyobb tudás lehetősége több érett hitű katolikust is eredményezhet, akik immár elsődleges forrásokból tájékozódnak, és az Egyház hagyományait, tanítását történeti fejlődésében is láthatják, ami régen csak nagyon keveseknek adatott meg. Ez pozitív folyamat, de szintén az egyházi, hivatalos tekintélyek meggyengülését eredményezi.
Világiak egyházi munkája
A papok létszámának csökkenése még világosabbá teszi, hogy a nem szoros értelemben vett lelki munkákhoz egyes világiak jobban értenek, mégis a plébánosé a döntő szó és a felelősség, az egyháztanács sokszor csak dísz. Ez sok világinak kedvét szegi az egyházat támogató munkában, mert nem tudják teljes felelősséggel végezni, amit vállalnak. A plébánosok pedig – mivel övék a teljes felelősség – nem merik kiadni a kezükből a munkát és az ellenőrzést. (Néhányukban még a régi, tekintélyuralmi modell is működik, vagy legalábbis a látszata.) Ebbe könnyen beleroppanhat egy pap.
Épületvagyon
Az épületvagyon nagy terhe és felelőssége valósággal agyonnyomja a helyi közösségek és a papok életét. Sok-sok energia és pénz megy el a templomépületek felújítására, karbantartására, ami pedig – ha az emberi viszonyokra fordítanák – a közösség gyarapodását eredményezhetné, és a papok a valódi hivatásuknak megfelelő munkájukat végezhetnék. El tudom képzelni, hogy ez a mesteremberekkel alkudozó, festő-vakoló pályakilátás is elveszi néhány katolikus fiú kedvét a papságtól.
Klerikalizált „csúcsértelmiség”
Az okos papnövendékeket nagy kedvvel és büszkeséggel küldik a püspökök külföldi felsőoktatási intézményekbe, és hazakerülve gyakran az egyházi hivatalok „nyelik el” őket, hús-vér laikus hívőkkel szinte nem találkoznak. Belterjessé, „klerikalizálttá” válik ez a magasan kvalifikált papi réteg, így nincs is igazán rálátásuk a vidéki plébániák, az egyszerű katolikusok életére. Egyre gyakrabban hallom világi körökben: „Szép-szép, hogy ilyen sok tudós papunk van, de lelkipásztorokból kéne több!” Ez persze nem okozna ekkora problémát nagyobb papi létszám esetén, most azonban kiviláglik a kontraszt.
A nőtlenség
Egy életen át ellenállni a párkapcsolati kísértéseknek – ez nagyon sok energiát elvesz a papoktól. Nem találkoztam még olyan pappal, aki ezt a hiányt ne kompenzálta volna valamilyen típusú viselkedéssel – jól vagy rosszul. Mindkettőre van példa bőven. Jónak tartom, amikor a párkapcsolat hiánya miatt kihasználatlan szexuális energiát valaki az Istennel való kapcsolatába és az abból fakadó hatékony missziós, evangelizáló munkába tudja integrálni. Rossznak tartom például, amikor a pap minden nővel szemben „sündisznóállást” vesz fel – vagyis híveinek kétharmadával képtelen emberi kapcsolatba lépni! (Még ennél is rosszabb, amikor valaki felemás, álságos viszonyt tart fenn.)
Ma olyan mértékig áthatja az európai hívő közösségeket a számbeli fogyás tudata (ide értve a gyerekek születésének visszaesését is), hogy egyre nagyobb jelentőségre emelkedik keresztény berkekben a párkapcsolat, a gyermekáldás. Ez egyáltalán nem kedvez a cölibátus mai katolikus megítélésének. Ráadásul a görögkatolikusok és a reformátusok élete azt igazolja, hogy ahol a világi papok nősülhetnek, ott nincs probléma a lelkészi/papi utánpótlással – ez is keserűvé teszi a cölibátushoz való hozzáállást. Míg a szerzetesek esetében a szexuális önmegtartóztatás elvárása nem vagy csak kevéssé kérdőjeleződik meg (hiszen sokan belátják, hogy kell egy kevesebb kötöttségekkel mozdítható csapat a missziós munkákra) – a világi papok esetében ugyanez egyre többek szemében szükségtelennek, sőt, hátráltatónak tűnik. A magyar katolikus fiúk egy része is úgy gondolhatja, hogy inkább családot alapít, és jó keresztény apja lesz 2-3-4-5 gyerekének, mert inkább erre van ma szükség.
A papi hivatás társadalmi megbecsültsége
Gyakran felmerül, hogy kérjünk tanácsot a harmadik világbeli katolikusoktól, ahol nő a hívek és a papok létszáma. Csakhogy ők annyira más társadalmi közegben élnek, hogy tanácsaik is hasznavehetetlennek bizonyulnának. Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában egy fiúnak (aki sokszor nagy szegénységből jön) anyagi, társadalmi felemelkedést jelent a papi szeminárium, majd szolgálat, még akkor is, ha veszélyekkel jár. A mai Európában sem anyagilag, sem erkölcsileg nem nyereség egy fiatalember számára, ha papnak megy. A társadalmi közeg pedig lenéző vagy értetlen, ami még a szembeszegülés, a mártíromság nimbuszát sem nyújthatja.
Nők mint papok?
Nem gondolom, hogy mi, nők, hátrányt szenvednénk egyházunkban önmagában azért, mert nincsenek női papok. Vallom ezt akkor is, ha logikátlanság. Ugyanakkor tudom: ha a férfi papok végleg elfogynak, az Úristen nem fog kétségbe esni, mert a nők ott lesznek, és ezt a lehetőséget nem fogja kihagyni, mielőtt még a kövekhez fordul új teremtményekért. A történelem során és ma is a nők örökítik át a kereszténységet legalább háromnegyed részben. Ezért én nem aggódom különösebben a paphiány miatt. Isten leleményes, és sokkal kevésbé ragaszkodik a megszokott utakhoz, mint mi.
Kölnei Lívia
A sorozat első része:
Egyre kevesebb a pap? Mit tehetünk? 1. – Kóczián Mária
Harmadik rész – Gyorgyovich Miklós
Negyedik rész – Heidl György
Ötödik rész – Vértes László
Hatodik rész – Darvas Gábor
Kép forrása: pixabay.com
Tweet
Hozzászólások
Kedves Talita!
Sajnos,rosszul tudja, a protestánsoknál is gond van a hivatásokkal, nincs elég, hiába a nősülés lehetősége.
Az Egyház (szerény véleményem szerint) nem ismeri fel az idők jeleit, az üresen álló plébániákra bevezethetné a világi lelkipásztori intézményt (ahogyan ez már 25 évvel ezelőtt Szeged-Gyálaréten remekül működött a Szászi család jóvoltából) vagy szentelhetne diákónusokat.
Gyanítom, ehhez is elkötelezett fiatalokra lenne szükség, akik a nem túl magas fizetésért nagyon sokat kell, hogy dolgozzanak, de ha jól csinálják,az fantasztikus példa és közösségteremtő lehetőség.
Nem vagyok egyházjogász, biztosan nem ilyen egyszerű. De több rugalmassággal, nyitottsággal el lehetne indulni ezen az úton.
Ilonka
Ezt megerősíthetem, a protestáns egyházak tkp évszázadok óta folyik a kísérlet, h mi a helyzet, ha a lelkészek nősülhetnek (netán maguk is lehetnek nők), és korántsem mondható rózsásnak akár összlétszámban, akár lelkészi létszámban rózsásnak a helyzetük.
Ugyanez a görög katolikusoknál: nem jellemző, h tódulnának görög papnak a fiatal fiúk… Egy-egy görög papra rettentő munkateher nehezedik.
Ezek a történelmi példák igazolják, h illúzió, h a cölibátus feloldása megoldaná a paphiányt.
Kedves Ilonka és Szissz, első kézből tudom, hogy jelenleg a magyar reformátusoknál nincs gond a lelkészek létszámával. Minden hely formálisan be van töltve, sőt, még némi “túlkínálat” is mutatkozik. Éppen azért kérdeztem utána, mert azt tapasztaltam, hogy a katolikusoknál ez évtizedek óta egy “mítosz”, egyfajta önigazolása a cölibátusnak, hogy lám, “a refiknél se megy jól”. Pedig de, ami a létszámot illeti, sokkal jobban állnak.
Én európai viszonylatban értettem. OK, nem vagyok vallásszociológus, de Nyugat-Európában egyáltalán nem mondhatók virágzónak a protestáns közösségek, pl. egy másik cikketekben szó van a kihalt bázeli gyülekezetekről. Valóban a katolikusoknak sem szalad jól a szekér, de szembeötlőnek semmiképp nem mondanám a különbséget a katolikus és a protestáns felekezetek ellátottságát. Ha világviszonylatot nézünk, akkor a kereszténység egyértelműen olyan helyeken virágzik (pl. D-Amerika, Afrika), ahol túlnyomórészt katolikusok vannak. Érdemes elolvasni a napokban George Weigel-lel megjelent interjút ezekről a kérdésekről: http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20170213_george_weigel_interju_amerikaban_el_europaban_haldoklik_a_keresztenyseg
Ma már a korábbi kettő helyett három alapvető oka van a paphiánynak és a hívek száma csökkenésének. Ezekről szemlesütve nem veszünk tudomást, nem illik beszélni róluk, politikailag és ma egyházilag sérülékeny témák.
1./ A kommunista hatalommal való Casaroli-féle kollaborálás, illetve kommunista diktatúra drámai hatása.
2./ A II. Vatikáni Zsinat rombolása – amit ma még mindig dícsérve és ámulattal emlegetünk, noha már XVI. benedek pápánk is elismerte bizonyos – kötelező – “ajánlások” súlyos téverdését. Ez a zsinat indította el az egyházat és papjainkat az elvilágosiasodás veszedelmes útján, s ez a zsinat higította fel a papképzést, ami ma már caknem visszafodíthatatlanul ártó, mert a képzés súlyos hiányát nem lehet utólag pótolni.
3./ Az egyház a szakadás szélén van és ma sokan elhagyják a templomot, az egyházat, mert úgy érzik, hogy Ferenc pápa megszólalásai – főként politikai ügyekben – ellenük szól, míg az ellenség védelmére szolgál. Magyarul:Amikor voltaképpen az Egyház megmaradásának földi lehetőségeit és a paphiány kérdését taglaljuk, akkor minden álszemárem és szemforgatás fölösleges. Beszéljünk nyíltan és egyenesen a bajokról és azok okozóiról. Mert magunknak is hazudni nem jelent mást, mint nagy ívben kikerülni a változtatás és a megoldás lehetőségét.
A hívők jelentős része éppen fordítva látja a helyzetet: a tradicionalisták, akik még közel 500 évvel később is a trienti zsinat szellemiségét sírják vissza, és kerékkötői minden józan modernizációnak, szakadást idéztek és idéznek elő az egyházon belül (a reformáció sem lett volna, ha Lutherrel szemben nem a merev, formális és hatalmi pozíciókból tárgyaló egyházi vezetők álltak volna), stb. A tradicionalista kispapok mai viszonylag magasabb száma pedig nem tükröz mást, mint a gyökérvesztett, önbizalomhiányos fiatal férfiak kapaszkodását külsőségekbe, öltözékbe, szabályokba, szigorba, vezetői tekintélyekbe. Ez is vélemény, sokan így látják, nem kevésbé hiteles és művelt keresztények.