Angelina Jolie: önsorsrontás és megbocsátás
Néhány hete láttam az Angelina Jolie által rendezett Rendíthetetlen című filmet. De miért is rendez háborús filmet egy nő, mi lehet a személyes indíttatása? Hogyan változik egy-egy ember karaktere szélsőségesen nehéz élethelyzetekben? Megannyi kérdés, amikre választ kerestem és kaptam a Coen fivérek elgondolkodtató forgatókönyvéből.
A 2014 júliusában, 97 évesen elhunyt Louis Zamperini egy legenda volt. Hosszútávfutóként indult az 1936-os berlini olimpián, a második világháborúban pedig bombázótiszt volt, és a Csendes-óceán felett lelőtték a gépét. Két társával együtt 47 napig hánykolódott a tengeren, majd japán fogságba esett, ahol olimpiai múltjának köszönhetően a legkegyetlenebb kínzásokat kellett kiállnia a háború végéig. Életéről Laura Hillenbrand írt bestsellert, ami a Coen testvérek forgatókönyve alapjául szolgált. A filmet Angelina Jolie rendezte az angol Jack O’Connell főszereplésével. O’Connell mindent megtett, hogy megjelenítse azt a lelki és testi keménységet, ami lehetővé tette Zamperini számára a túlélést. A tengeren töltött időszak és a fogolytábor megpróbáltatásai visszaadásához olyan sokat fogyott, hogy végül az orvosa szólt rá, hogy ezt ne folytassa, és ezekhez a jelenetekhez minden nap rossz kontaktlencsét hordott, hogy véreres legyen a szeme, és a japánok kínzásainak egy részét is közvetlenül átélte. „A címmel ellentétben többször is valóban megrendültem. De pont ez a lényeg, nem igaz? Meg kellett rendülnie a hitemnek és a fizikumomnak. Különben csak tettettem volna az egészet” – magyarázta a színész, akit sokan generációja legnagyobb ígéretének tartanak. (Vízer Balázs, PORT.hu)
Nem szeretem a háborús filmeket, mert mindig azt látom, hogy nincs az a „vég kezdete” állapot, amiben ne esne egymásnak a két utolsó életben maradt férfi, ahelyett, hogy a békés megoldáson vagy egyáltalán a kilábaláson agyalnának. A domináns hím-szerep mindig felülírja a józan észt. A Rendíthetetlen azonban eltért ettől, és sok elmélkedni valót adott számomra.
Angelina Jolie életrajzát olvasva fény derült arra, hogy az öngyötrés és mások fizikai és lelki gyötrése miért is izgathatta annyira a rendezőnő fantáziáját. Megérteni vélem, hogy miért is operáltatta magát agyon az utóbbi években megelőző célzattal (kettős melleltávolításnak vetette alá magát), arra hivatkozva, hogy a felmenői hamar haltak meg rákban. Rádöbbentem, hogy az ő lelke is mennyire beteg. Életrajzából kiderül ugyanis, hogy fiatalon önértékelési zavarai miatt rituálisan vagdosta magát, és lám, felnőttkorára ez a zavar az öncsonkításig burjánzott nála, amihez, jó pénzért, adtak tanácsot és segítséget az orvosai. A Rendíthetetlen c. film háborús témaválasztása pedig szólhatott akár bizonyítási kényszerből a színész apukának, Jon Voightnak is, aki a Hazatérés (1979) című film által Oscar-díjassá lett. („Vagyok én is olyan jó háborús filmrendező, mint apám háborús filmszínész.”)
„Angelina Jolie tizennégy évesen otthagyta a színitanodát és arról álmodozott, hogy temetkezési vállalkozó lesz. Ebben az időszakban fekete ruhában járt, lilára festette a haját, és gyakran járt „mosholni” a barátjával. Két évvel később, néhány utcányira anyja házától, egy garázs fölött bérelt lakást. Visszatért színi tanulmányaihoz, és befejezte a középiskolát, bár úgy nyilatkozott erről az időszakról, hogy „lélekben mindig is egy tetkós kölyök maradok”.
Angelina visszaemlékezése szerint a gimnáziumi éveiben elszigeteltnek érezte magát, édesanyja szerény jövedelemből tartotta el a családot, Jolie pedig gyakran hordott használt ruhát. Diáktársai csúfolták jellegzetes arcvonásai, szemüvege, soványsága és fogszabályzója miatt. Első kísérlete a modellkedésre kudarcba fulladt. Elkezdte rituálisan vagdosni magát késsel és éles tárgyakkal.” (forrás: wikipédia)
A film főhősének heroikus szenvedését nézhetjük végig a több mint kétórás filmben, kezdve a 47 napos hajó(repülő)töröttségtől a több felvonásos gyötrelmes japán fogságig; a történetben egy pszichopata börtönparancsnok járatja végig vele a pokol legsötétebb bugyrait, aki a főhős lassú, gyötrő, testi-lelki megsemmisítését tűzte ki céljául.
Az irgalom ölt testet a film végén, amikor a főszereplő a rettegett lágerparancsnok puritán szobájában megpillant az asztalon egy bekeretezett fényképet. A fényképen a parancsnok úgy 4-5 évesen az apja kezét fogja. A főhős a lágertársaktól már az elején megtudta, hogy a parancsnok kegyetlenkedéseinek lelki hátterében egyfajta bizonyítási vágy van a családja felé, hogy feljebb kerüljön a ranglétrán. A fényképnek a látványa irgalommal tölti el főhősünk szívét. Rádöbben, hogy a lágerparancsnok a múltjában mélyen gyökerező, gyerekkori megfelelési kényszer miatt vált ilyen kíméletlenné. A film végén pedig megtudjuk, hogy Louis Zamperini a valóságban is meg akarta keresni retteget lágerparancsnokát, hogy megbocsásson neki, de erre végül személyesen soha nem került sor.
Angelina Joli pedig talán önmagának is megbocsátva készítette el ezt a hatalmas, Oscar-díjra is jelölt alkotását.
Antalffy Yvette
Forrás: kYVETítés blog
1. kép: Angelina Jolie
2. kép: Jelenet a Rendíthetetlen c. filmből
3. kép: Angelina Jolie és az idős Louis Zamperini
Korábbi filmajánlóink:
Óvakodj a vonzó pszichopatáktól! – A szürke ötven árnyalata
Nagyra törő lélek porhüvelyben – Stephen Hawking
A házasság hetére az „igazmondó asztalról”
Bretagne-tól Kamcsatkáig, avagy kapcsolataink próbája
Tweet