„Elöl fűzős, derékban szabott”
A történelmi filmekben látható ruhák többsége egy kutató számára inkább derültséget okoz, mint történeti élményt. De hogyan kéne elképzelni egy középkori, kora újkori ember viseletét? És egy magyar nőét?
Az ösztönzött a kutatásra, hogy kilenc éve részt veszek katonai hagyományőrző csoportok munkájában. Célom volt, hogy egy teljes magyar 16-17. századi női öltözetet rekonstruálhassak. Elsődlegesen a régészeti leletekre támaszkodtam, de korabeli írott és képi forrásokat is használtam. Elkészítettem egy korhű női ruha-rekonstrukciót.
Ma is nagy jelentősége van annak, hogy mit veszünk fel, hiszen a ruházattal jelezni tudunk a külvilág felé. Ennek a 16-17. században még fontosabb szerepe volt, hiszen ránézve a ruhára meg tudták állapítani az illető nemét, társadalmi helyzetét, családi állapotát, életkorát, etnikai és felekezeti hovatartozását, esetleg a lakhelyét vagy a régiót, ahonnan érkezett. Emellett természetesen, ahogy mi is figyelünk arra, hogy az alkalomhoz illően jelenjünk meg, a kora újkor embere is többféle ruhadarabbal rendelkezett a különféle eseményeknek megfelelően. A ruházat a reprezentáció egyik legfontosabb eszköze.
Általában az anyagi helyzet határozta meg, hogy mely anyagokat, díszítési módokat melyik társadalmi csoport viselheti. A régészeti leletekből kevés maradt meg, ráadásul többnyire nemesi vagy gazdag polgári származású nők ruhái voltak. Régészeti leletként legtöbbször a viselet részeit tudjuk megfogni, általában a maradandóbb anyagból – például fémből – készült rátéteket, gombokat, ritkább esetben akár ruhát is. Ezek mellett olykor kifejezetten a temetés rítusával egybefüggő tárgyakat is találunk. Így nagy szükség van arra, hogy átnézzük a többi öltözködésre vonatkozó forrást. Például a szabályozások és rendeletek – mint a luxusellenes rendelkezések – a tiltásokban felsorolják a társadalmi csoportok által használt textilfajtákat, hogy ki milyen ruhát engedhetett meg magának.
Értéke ma akár 450 ezer forint!
Egy ruha értéke mást jelentett akkor, mint ma. Legjobban a hagyatéki leltárakból és hozományjegyzékekből láthatjuk ezt, mivel érdemesnek tartották még az alsóruhát is az örökítésre. A felhasznált drága kelmék és a rávarrt díszek – mint az arany vagy ezüsthímzés, zománcos, drágaköves rátétek, csipkék, szőrmék – nagyon értékessé, ingóvagyonná tették az öltözetet.
Az ilyen ruházat értéke vagyonokban mérhető ma is. 2009-ben Bene Péterné jelmezkészítő Esterházy Pálné Thököly Éva ruháját készítette el, amelyet később az Iparművészeti Múzeumban láthatott a nagyközönség az Esterházy kiállításon. A ruha minden része az eredetivel megegyező méretekkel és (a korallgyöngyök kivételével) ugyanazon anyagok felhasználásával készült el, s így az összköltség kb. 450.000 forintra rúgott. Így is érthetővé válik, miért kerültek be a ruhák és tartozékaik a hagyatéki leltárokba.
“Nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket”
Előfordul, hogy olyan tárgy kerül be a sírba, amelynek nem ismernénk a jelentését, használatát a képi vagy írott források nélkül. Erre jó példa a Küküllővárott előkerült három koporsó női halottakkal. A hölgyek feje alatt összetekert török szőnyegeket találtak. Erre választ Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása című 1736-ban kiadott munkájában találunk. Pontosan leírta mint általánosan elterjedt hagyományt, hogy a halottak feje alá párnát tettek, és a koporsóra teríthettek török szőnyeget, tehát nem egyedi esettel találkoztak a kutatók 1896-ban, a kripta felnyitásakor.
Apor Péter kitért még az előző század viseletének más szokásaira is:
,,Nem volt akkor ránczban szedett egész mellyű ingek az asszonyoknak, hanem az ingek elől meg volt hasítva,annak kötője volt, s úgy kötötték meg az nyakoknál, mert akkor épen az nyakokig volt fel az ingek, nem bocsátották úgy zsíbvásárra az csecseket szemtelenűl, mint az mostani asszonyok és leányok, hogy csaknem egészlen, többire félig nyakok csecsek mezítelenül úgy áll, mintha épen az férfiakot kénálnák csecsekkel.”
Vagy a férfiakre térve:
„Ha valaki abban az időben az szakállát leberetváltatta, nem beretváltatta az haját is egyszersmind, az csúf volt, olyat mondottak neki, az kit szégyenlek ki irni. A fejét majd mindnyájan borotváltatták, ha kopocz volt, nem viselt idegen kurva hajat, az it most barokának hínak, mert ha akor eléhoztad volna a baróka nevet, más azt gondolta volna, hogy azt mondod, hogy bak róka megyen”
(Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae /1736/)
Mint látszik, a divat változásai akkor sem nyerték el minden korosztály tetszését.
Viseletalbumok készültek az Erdélyi Fejedelemségről, szám szerint tizenkettőt ismerünk jelenleg. Ezek közül kettőt adtak ki eddig. Általában párban mutatják be a 17. század második felében élő erdélyi nációk, felekezetek tagjait, valamint találunk olyan viseletalbumot, ahol a fejedelmek portréit is csatolták a sorozathoz. Emellett jó támpontot adnak a főúri ősgalériák, portrék és a korszakban kedvelt ravatalképek. A ruharekonstrukció egyik nagy problémája, hogy a források döntő többsége a nemesi, esetleg polgári társadalmi csoportokra vonatkozik. Az árnyalhatja némileg a képet, hogy a legtöbb viseletre vonatkozó korabeli forrás megemlíti, hogy a magyarok ruházatában eltérés csak a díszek és anyagok gazdagságában van.
Csupán 10 régészeti lelet
Eddig a Kárpát-medencéből 10 helyről került elő női ruhalelet, melyet a magyaros női viselet vizsgálatához felhasználhattam: Küküllővár templomának kriptája, gyulafehérvári székesegyház, Debrecenben a Dobozi temető, Miskolcon az avasi templom, a sárospataki plébániatemplom, nagylózsi templom, boldvai templom, Felsőzsolcán a Nagyszilvás utcai temető és a szikszói templom sírjai. 2010-ben Sopronban a ferences (ismertebb nevén Kecske) templomban került elő egy teljes női öltözet, ami biztató jel, hiszen ezek szerint van még esély ilyen ruhák fennmaradására hazánk területén.
Spanyolos divat – magyar viselet
Mivel a spanyolos viselet Európában mindenhol jelen volt a 16-17. században, annak elemeit könnyen meg lehetett határozni, így az ettől eltérőt kezdtem el vizsgálni. Ebből egy elől fűzős, derékban szabott női viselet rajzolódik ki, melyet minden társadalmi réteg nőtagjai viseltek. Jellegzetesen magyar vonás az is, hogy a kötény nemcsak a paraszti rétegnél jelent meg, hanem a polgárság és a nemesség tagjain is mindig megtalálható. A ruhák díszítése is eltér a spanyol divattól. Rece, csipke, gyöngyös hímzés vagy boglárok más országokban is megjelennek, de az itteniek formakincse, motívumaik jellegzetesen a magyarlakta területekhez kapcsolják őket. Egyes külföldi szerzőknél megtaláljuk a „magyar vagy magyaros ruha” kifejezést, tehát a keleties férfiruhák mellett a női ruhákon is szemmel látható volt a különbség Európa más területeivel szemben egy idegen számára.
Úgy gondolom, annyit biztosan kijelenthetünk a kutatás jelenlegi állása alapján, hogy kb. 100-150 évig kisebb módosulások mellett, a nyugati divat változásai ellenére, létezett egy jellegzetesen magyar női viselet, s ezeket a ruhadarabokat viselte a legtöbb magyar nő. S amellett, hogy ez a viselet egészen a 18. század elejéig általános maradt a magyar nők körében, később – a barokk női ruhák mellett is – mint nemzeti viselet megmaradt, s a 19. században jelképpé váló ún. díszmagyarban élt tovább.
Zay Orsolya
A cikk a Régi magyarok köntösiről – Magyar női viselet a 16-17. században című írás rövidített, szerkesztett változata.
Képek: 1: Korhű viseletben 2: Gróf Nádasdy Ferencné Esterházy Julianna (1656) 3: Rákóczi Lászlóné Bánffy Erzsébet ravatalképe 4: Rekonstruált 16-17. századi magyaros női viselet.
Ajánlott cikkeink:
Mi kell a nőnek? – Pázmány szerint
Tweet